Magas, karcsú testalkat, szőke hosszú haj, babaarc, igéző szemek. Riportalanyunkban minden megvan ahhoz, hogy az „erősebbik” nem egybehangzó füttykoncerttel adózzon a tiszteletére. Az is elképzelhető, hogy ifjúsága hajnalán édesapja megtöltött puskát készített be topolyai otthonuk előszobájába a hódolók „köszöntésére”, és szépséges kislányát gondosan belakatolt szobában szerette volna pátyolgatni az élet vad sodrása elől. Csak hogy apukának valószínűleg hamar meg kellett barátkoznia azzal a ténnyel, hogy gyermeke okos, kedves, beszédes, céltudatos, és esze ágában sincs megijedni az élettől.
Gazsó Orsit, az Újvidéki Rádió négy szem közötti beszélgetős műsorainak a szerkesztőjét és műsorvezetőjét nem abból a fából faragták, aki kitér a nagybetűs kihívások elől. Szembe megy az örvényekkel, élményeket szerezni és tanulni akar, megismerni a világunk minden rejtelmes zugát. Kalandvágya legutóbb több héten keresztül Dél-Amerikába sodorta. Tapasztalatainak egy szeletkéjét megosztotta velünk az éter hullámain keresztül, a Facebookon pedig képekben.
– A déli félteke latinnak nevezett részét kiskorom óta csodálom egy elsárgult, fekete-fehér, régi könyv lapjain át, amit még kalandozós kedvű dédnagyapám ajándékozott apukámnak kiskorában. Gondoltam, szerencsét próbálok a Buenos Aires-i, 2018. évi nyári ifjúsági olimpiai játékokon Argentínában, mint önkéntes. Az USA-ból már volt hasonló tapasztalatom, igaz, gyakornokként. A start előtt egy hónappal közölték a szervezők, hogy a jelentkezésemet elfogadták, és ekkor kezdődött csak az igazi haddelhadd! Tudni kell azt, hogy az önkéntes munka jellege abból áll, hogy pénzt nem várhatunk belőle, de a hajnaltól sokszor éjszakáig tartó robotolást némi étellel jutalmazzák. Én viszont minden áron egy jó ügyért munkálkodó, hatalmas csapatnak a tagja akartam lenni, így támogatókat kellett keresnem a tervemhez. Vettem tehát a bátorságot, és bekopogtam több vajdasági magánvállalkozóhoz az elképzelésemmel, és 19-en támogattak a célom megvalósításában. Így sikerült szeptember végén a hátamra csapni a batyumat, és Dél-Amerika irányába állítani a szekérrudat – mesélte Orsolya a kalandos utazása előzményeit, majd elárulta, hogy az ifjúság számára szervezett olimpia is a „nagytestvéréhez” hasonlóan egy hatalmas rendezvény, ahol 200 ország legalább 4000 versenyzője méri össze az erejét. Ebben az emberdzsungelben biztosan összefutsz magyarral!
– Az olimpia ideje alatt például találkoztam egy az Őrvidékről, még gyermekkorában szüleivel, testvéreivel távolba szakadt magyar úrral, akinek a közreműködésével sikerült megoldanom az olimpia idejére a szállásomat. Majd összeismertetett az ország északi részén élő unokahúgával, Carolinával, aki otthonában maga is bemutatta azt az Amerika déli féltekéjére jellemző őszinte vendégszereteten alapuló életfilozófiát, aminek a mottója, hogy „Az én házam a te házad”, vagyis „Mi casa es tu casa”. És ezek nemcsak szavak, hanem valóban azt kérik tőled, hogy nyisd ki a hűtőszekrényt, húzd fel a papucsot, mozogj otthonosan – mondta el Orsolya, és elmesélte azt is, hogy az olimpia alatt megismerkedett Magyarország tollaslabda-csapatának válogatott versenyzőivel is, és mivel „kicsi a világ”, még földinkkel is találkozott.
– Az olimpián a hangosbemondó egyik alakommal Szerbia versenyzőjét szólította. Természetesen hegyeztem a fülem a névre, és legnagyobb meglepetésemre magyar hangzásút mondtak be. Mint kiderült, a bácsföldvári Surján Szabina következett, akivel ezt követően azonnal igyekeztem megismerkedni. Szabina asztaliteniszezőként egyéniben bejutott a legjobb 16 közé, végül egy brazil versenyzőtől kapott ki, csapatjátékban pedig egy svéd fiúval játszott, akivel negyedikek lettek, csupán egy ponton múlott a bronzérem – mesélte Orsolya csillogó szemmel, és elárulta, hogy az olimpia végén elhatározta, hogy marad még Dél-Amerikában, és kicsit körbenéz. Így jutott el Argentína után Chilébe, Uruguayba és Brazíliába, ahol összesen 47 napot kalandozott. Ez alatt az idő alatt volt alkalma például kishegyesi módon főtt paprikást is ebédelni.
– Egyik kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet egy Uruguayban élő vajdasági magyarra, aki Dél-Amerika valamennyi országában élt már feleségével, és két gyermekükkel. Jelenleg Uruguayban horgonyoztak le. A történet érdekessége volt, hogy ottlétemkor vendéglátóm édesanyja is éppen ott tartózkodott, és a konyhában ő diktálta a „vajdasági” tempót – mesélte nevetve Orsolya, akit tovább faggattunk az élményeiről.
– Igazából határozott útirányom nem volt, rábíztam magam a jó szerencsére. Szállást az interneten vadásztam, nagy szerencse, hogy van már olyan online tér, ahol bizonyos egyének, családok, rendkívül kedvező áron vagy akár ingyen ajánlják fel a világhálón a szobájukat, kanapéjukat a vándorok számára, amit persze képekkel demonstrálnak, az utazók pedig véleményt nyilváníthatnak szállásadójukról nyilvánosan. Egyértelmű, hogy mindenben van kockázat. Én úgy igyekeztem szűrni a kakukktojásokat, hogy olyan helyre mentem, amiről legalább 30 pozitív véleményt olvashattam. Nem csak, hogy sikerült ezzel egy csomó pénzt megspórolnom, hanem a házigazdák által, az ő személyes tapasztalataikból ismerhettem meg hitelesen életmódokat, szokásokat, az ország vérkeringését – tette hozzá a vagány topolyai lány.
Az országutak vándorai köztudottan gyakran szembesülhetnek kihívásokkal, különösen óvatosnak kell lenni, ha tündéri külsővel áldotta meg őket a teremtő. A stoppolásnak, kóborlásnak azonban, hogy ne adjunk esélyt a félreértésre, vannak szigorú szabályai, pontosabban viselkedési normái.
– Természetesen sok mindent hall az ember, több mindenről lehet olvasni a világhálón is. Bevallom, azért volt bennem félelem, amikor nyakamba vettem az olimpia után az országutat. Viszont nem történt baj, és azt tapasztaltam, hogy kemény, határozott, olykor férfias kiállással az idegenek teljesen másként álltak hozzám. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy a jó tündérem a vállamon csücsült egész utam során, így azokban a pillanatokban is, amikor éppen nem volt mindegy – utalt Orsolya az utazása alatt tapasztalt kihívásokra, de azt mindenképpen ki szerette volna hangsúlyozni, hogy a jó élmények voltak túlsúlyban.
– Dél-Amerika – a több országot is sújtó gazdasági válság ellenére – hihetetlen melegséget árasztó, életigenlő mentalitásával a mi európai szemünkkel szinte teljes képtelenség. Például Argentína vagy Brazília a gazdasági válság szélén áll, ők a napjainkban élik meg a mi 90-es években tapasztalt devalvációs rémálmainkat. Meg aztán komoly gondok vannak mondjuk Brazíliában a közbiztonsággal is, amit nekem is volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem megtapasztalni. Mégis minden gazdasági kínlódás, probléma ellenére nem savanyodtak be az emberek, nem szégyellik kifejezni egymás iránti jó szándékukat – hallottuk Orsolyától, akitől az iránt érdeklődtünk, hogy ő mit tapasztalt az inflációval is sújtott közbiztonsági helyzetből.
– Buenos Airesben például nem írják ki egyáltalán az árakat, mert annyira gyorsan változik a dollár árfolyama. Míg mondjuk Brazíliában könnyen összefuthat a vétlen sétáló egy-egy késsel vagy pisztollyal hadonászó és fenyegetődző, ámde laza rablóval, addig Argentínában „csupán” a zsebtolvajok néma kézimunkájától kell tartani. Ezért a mobiltelefont nyilvánosan nem igazán tanácsos csak úgy elővenni és használni. Chile és Uruguay tűnt gazdaságilag is a legstabilabb országnak – olyannyira, hogy Orsolya ott megkockáztatta az országúti stoppolást is. Az árakat illetően, mint mondja, a mi pénztárcánkhoz mérten – válság ide vagy oda –, Argentína és Brazília sem olcsó ország.
– Volt arra is példa, hogy megérkezve úti célom egyik pontjából a másikba, a repülőről leszállva még nem tudtam, hogy hol fogok éjszakázni. Igyekeztem kihasználni a digitális világ előnyeit, és a couchsurfing.com oldalon kerestem magamnak lakhatást. Ez az interneten önmagukat referenciával hirdető fiataloknál történő alvást jelent. Nekem szerencsém volt igazából, hogy Dél-Amerika szinte csak a szép arcát mutatta felém, így varázslatba ejtett az az általános életfilozófia, hogy „ami az enyém, az a tied is”, vagyis: „ha én megosztom mással azt, amim van, akkor más is majd megosztja velem, azt amije van”. Hihetetlen, de még a tradicionális mate teájuk is ennek az elvnek a nyomán készül. Elvárás, hogy társaságban igyál te is ebből az ízvilágában zöld teára emlékeztető, koffein tartalmú teaszerűségből, hiszen ezzel a gesztussal fogadnak be maguk közé az ott élők – hallottuk, és az iránt is érdeklődtünk, hogy milyen módon sikerült magát megértetni az ottaniakkal.
– Persze ez a néhány hét kevésnek bizonyult arra, hogy elsajátítsam a környezetem nyelvét, ugyanakkor nagyon szépen lehet boldogulni a neves előadó, Đorđe Balašević szinte közhellyé vált soraiban megfogalmazott kommunikációs eszközökkel, vagyis „folyékonyan meséltem a kezeimmel és a mosolyommal”. És mindemellett jól jött egy ügyes mobilos fordító applikáció. Persze voltak vicces helyzetek, amikor hiába bizonygattam, hogy nem értem azt, amit mondanak nekem, csak hadarták a magukét – emlékezett vissza nevetve beszélgetőtársam, akivel többször is megállapítottuk, hogy a dél-amerikai kalandozását mintha egy jóságos kéz segítette volna zökkenőmentessé, élménydússá tenni.
– Bármilyen bátran is vágtam neki Dél-Amerikának, azért előtte igyekeztem a neten információkat begyűjteni azzal kapcsolatban, hogy hova is megyek. Mondjuk Brazíliáról hallottam, hogy jobb az óvatosság, ezért oda tartva összefogtam egyik Washingtonban megismert ismerősömmel. Este hét felé a Copacabana még nem borult sötétségbe, de egy középkorú fickót ez nem zavarta meg abban, hogy odalépve hozzánk először cigit kért, majd a következő pillanatban megragadta az utastársam grabancát, és elkezdte maga után húzni, és közben azt hajtogatta, hogy „Money, money!”, vagyis, hogy pénzt, pénzt! Miután előkerült egy zsebkés, kiderült számunkra, hogy ez cseppet sem játék. Persze próbáltam segítséget keresni, de egyik a közelünkben tartózkodó ember sem akart reagálni a számukra mindennaposnak számító szituációra. Szerencsénkre miután az illető meglátta a társam kezében a zsebből előkerülő dollárt, elengedte sértetlenül, és visszasomfordált a távolban várakozó társaihoz.
Az élmény ugyan ledöbbentett bennünket, ugyanakkor azért volt szerintem jó és hasznos, hogy átéltem, mert az a sok fantasztikus tapasztalat mellé, hiteles helyről volt alkalmam megismerni Brazília sötétebb oldalát is – hallottuk Orsitól, aki gyorsan hozzátette, hogy nem ez a krimi mese határozta meg a kalandozásainak az élményvilágát, mint mondja, benne az ízek, az illatok, az emberek kedvessége maradt meg, a vonzó táj színvilága, ami rabul ejtette a szívét, és éjszakánként álmodozva képzeli magát oda vissza.
Mégis, tudni kell, hogy meddig van helye itt-ott az embernek, és mikor már a fizetőeszköz értéke összemosódik az országhatárokon át suhanó hétmérföldes csizma talpa alatt, erőt kell venni magunkon, a kalandvágyat elengedni, és hazafelé venni az irányt, töltekezni.
