A legtöbb írónak munkássága során megfordul a fejében egy olyan mű létrehozása, amely az általa megismert világ egyféle kivonatát képezné: magában foglalná korának és életterének jellegzetességeit, az általa megismert emberek sajátosságait, akárcsak a számára fontos művészeti alkotások, tudományos tételek, filozófiai bölcseletek, politikai nézetek, vallási tanítások esszenciáját. Sokan közülük meg is próbálkoznak vele: valaki nagyregényben, másvalaki naplóban, valaki esszésorozatban, megint más különböző műfajú írások ötvöztetésével, és nem kevesen életbölcsességüket összefoglaló füves könyvekben igyekeznek megvalósítani elképzelésüket. Miljenko Jergović és Svetislav Basara véletlenül sem azzal a szándékkal kezdtek levelezni, hogy elektronikus leveleikből egy „eszményi mű” szülessen, de a közösen jegyzett Tušta i tma (szabad fordításban: Ez meg az) és a Drugi krug (Második kör) című kötetekben nagyon közel kerülnek ahhoz, hogy megírják korunk és térségünk Nagy Könyvét.
A 2010. szeptember 21-e és 2011 januárja, valamint 2013. március 6-a és 2013. szeptember 8-a (első könyv) között, illetve 2015. március 31-e és május 29-e (második könyv) között folytatott levelezésükben a horvát és a szerb író esszéisztikus hangnemben szót ejtenek időszerű társadalmi, politikai és kulturális kérdésekről, a volt Jugoszláviáról és annak széthullásához vezető folyamatokról, a horvát és a szerb nemzet viszonyáról, identitásról, a meghamisított és elmitologizált történelemről, az értelemkrízisbe torkollt világról, továbbá az anyák elvesztéséről, az egészségipar egyre barbárabb voltáról, városokról, amelyben megfordultak, a turisztikai célokból történő utazások haszontalanságáról, az olcsó bánáti házakról és számos efemerségről, amik az életünket képezik. Lehetetlen ezen a helyen felsorolni mindazt, amit közel 800 oldalas levelezésük során az írók érintenek, kitárgyalnak, szóba hoznak, vagy csak megemlítenek, sokszor ismételve is önmagukat, akár egy visszatérő téma, akár egy adott kérdésről kifejtett vélemény tekintetében. Ennek az írásnak az értékelés mellett elsődleges célja az ismertetés, így a teljesség igénye nélkül néhány érdekesebbnek ítélt témára külön kitérek, összegezve a szerzők véleményét az adott kérdésről.
A kötetek kifejezetten kritikai alaphangját a két szerző látószöge határozza meg. Mindketten idegennek érzik magukat abban a környezetben, amelyben élnek. Ennek az idegenségérzetnek különféle vetületei vannak, mindegyiküknek közös alapja a szellemi kisebbségben levés, ebből kifolyólag születnek a többség által elfogadottaktól és hangoztatottaktól eltérő nézeteik mind közéleti, mind történelmi (a kettő sokszor átszövi egymást) kérdésekben. Szinte mindenről különvéleményük van. Ha valamivel mégis egyetértenek, általában azt sem a többséggel megegyező okokból kifolyólag teszik, hanem teljesen más indíttatásból. Basara például azt mondja, hogy ő ugyan támogatja Szerbia EU-integrációját, de nem azért, mert nagy véleménnyel lenne az Európai Unióról – szerinte az EU tönkretette Európát –, hanem azért, mert az EU egy kicsivel még mindig jobb megoldás, mintha önmagunkra lennénk utalva. Ez a megállapítás egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a szerb író úgy látja, nemzettársai körében még ma is erős a „munkakerülés, rendetlenség, valamint a realitás és a világtörténelem ellen folytatott küzdelem” évszázados, már megkövült ideológiája.
Jergović szerint az embereket az alapján lehet a legkönnyebben megkülönböztetni, hogy a szellemi kisebbséghez vagy a többséghez tartoznak. Egyesek mindig kisebbségben vannak, mások ellenben nem bírnak kisebbségben lenni, mindenre kaphatók csak azért, nehogy kisebbségben maradjanak. Talán ebben a magyarázatban rejlik a válasz Basarának az ideológiai köpönyegforgatókra vonatkozó, másik helyen felvetett kérdésére. A szerb író ugyanis képtelen felfogni, hogyan tudott nemzettársai hetven százaléka máról holnapra a szocialista mintából áttérni a nacionalista mintába, s ami az egészben a legszörnyűbb számára, senki semmi kivetnivalót nem lát ebben, ha egyeseknek néhanapján felrója múltjukat, úgy néznek rá, mint akinek fogalma sincs az életről. Talán éppen rájuk gondol, amikor azt írja, hogy „[a] kilencvenes évek nacionalizmusa égi ajándék volt a mindennemű söpredék számára”, vagy amikor egy másik helyen a radikális pártvezér, a hágai vádlott Vojislav Šešeljről fejti ki meglátását: „Szerbia, Miljenko, még Šešelj felemelkedése előtt šešeljizálttá vált, Šešelj csupán – intelligens emberként – felismerte saját lehetőségét a nacionalista káoszban, és azt kezdte beszélni és tenni, amit a šešeljizmus valódi teremtői – a mai napig nagy köztiszteletnek örvendő személyek – nem mertek kimondani és megtenni, nem azért, mert nem értettek volna vele egyet, hanem azért, mert, népiesen szólva, nem volt elegendő vér a pucájukban.”
A nacionalizmus felvetésével a két író nemzeti hovatartozásából kifolyólag a kötetek egyik sarkalatos kérdéshez érkeztünk. A szerb–horvát viszonyokhoz, amelyek húsz évvel a Vihar hadművelet után sem csitulnak, időről időre mindig történik olyasvalami, ami felszítja a kedélyeket, s ami miatt be lehet szólni a másiknak, legyen szó a „közös” múlt értelmezéséről, a hágai törvényszék valamelyik döntéséről, a másik fegyverkezéséről, vagy a cirill feliratú táblák rombolásáról Vukovarban. A másik iránti gyűlölet – Jergović szavaival – „a nemzeti folklór részét képezi”. Mindkét fél – különösen a horvát – fontosnak tartja a különbözőségek hangoztatását. Ennek még önmagában nem kellene ellenséges magatartást vonnia maga után, a nemzeti sajátosságok erények, de amikor – Basara szavaival – „a különbözőségek hangoztatása politikai programmá és állami ideológiává alakul”, a deklaratívan egymástól különböző két fél „(szomorúan alacsony) szellemi szinten” hasonlítani kezd egymásra, mint két tojás. Nem véletlenül hozza szóba Basara – immár mindkét félre értve – az alakoskodás tarthatatlanságát: „A szerbhorvát/horvátszerb romlottság metafizikai fenomén, talán entitás is – félig már élőlény, amely tömeges halálokkal táplálkozik. Pszeudoelitjeink alkalmazkodóképessége mindenféle körülményekhez, rezsimekhez és ideológiákhoz nemcsak, hogy túlmegy az erkölcs és a jó ízlés határán, hanem az átlagos emberi lény fizikai lehetőségeit is túlszárnyalja.” Nem kevésbé lesújtó Jergović (kettős) nemzeti önkritikája: „Állami, katonai és kulturális értelemben mi egyféle sikertelen kísérletnek számítunk a nagy birodalmak határvidékén. Tökéletesen jelentéktelenek vagyunk.”
Mítoszként tekintenek a szerb–horvát ellenségeskedés állítólagos évszázados múltjára, ami meglátásuk szerint igazából propagandisztikus célokat szolgál. Mint elhangzik, a maguk módján Milošević és Tuđman is a jövő emberei voltak, semmilyen múltat nem ismertek el, kivéve a mitológiait, amely igazából meg sem történt. Éppen ezért, térségünkben, a volt Jugoszláviában és az egész Balkánon mindig veszélyes emlékezni. Jergović szavaival, az emlékezés itt incidens, ellenséges propaganda. Mindenki, aki szükségét érzi az emlékezésnek, magányra van ítélve. Itt nem az volt, ami megtörtént, hanem az volt, amiről a közösség úgy dönt, hogy megtörtént. Basara több helyütt is a jelenben uralkodó áldatlan állapotokért a XIX. századi nemzeti romanticizmusban történt történelemhamisítást kárhoztatja. Mateja Nenadović ortodox esperesnek az első szerb felkelésről írt memoárjainak olvasása után azt a következtetést vonja le, hogy a famózus „szerb forradalom” sokkal inkább személyes érdekekkel motivált kaotikus lázadás volt, nem pedig szabadságharc, ahogyan a hivatalos történelemkönyvekben áll. A múlthamisítás tehát nem új keletű jelenség, Basara szerint a hazugság az utóbbi két évszázadban térségünkben fizikai erővé nőtte ki magát, olyanná lett mint a gravitáció és az elektricitás, és ez a jelenség nagymértékben befolyásolja a politikai tevékenységet is.
Egy jól kialakított társadalmi rendszer és a mércéket törvényekkel szabályozó jogállam képes megváltoztatni, ha úgy tetszik: jobbra fordítani a dolgokat egy társadalmon belül. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy az állam és az állampolgárok közti kapcsolatot jogok és kötelességek határozzák meg, sajnos felénk ez a kapcsolat – Basara szavaival – többnyire érzelmeken alapszik. A politikához való érzelmi viszonyulásból kifolyólag – mondom én – eredeztethető, hogy a régióban egyes pártok tagsága és támogatói sokkal inkább nevezhetőek híveknek, mintsem szimpatizánsoknak, vezetői pedig vezéreknek, ha úgy tetszik (kis)diktátoroknak, mintsem pártelnököknek. Az irracionálisnak nevezhető viszony mindig kétoldalú, a két félnek szüksége van egymásra. Basara erről a következőképpen vall: „…a kispolgáriság mindenhol erős – erről szépen írtak Nietzsche és Castoriadis –, de ritkaság, hogy minden annyira a kezére játsszon, mint Szerbiában és Horvátországban. A politikai elitek tudatosan hízelegnek neki. A kispolgárok felett ugyanis könnyű és kényelmes uralkodni. Hízelegsz hiúságuknak, idióta mesékkel traktálod őket – és minden botorságodat elnéznek.” Arra a kérdésre viszont, hogy a „híveknek” miért van szükségük a „diktátorra”, Jergović adja meg a kellő választ: „félelemből a felelősség vállalásától”. Jogi szóhasználattal élve: ily módon a jogokról és kötelességekről szóló, a (jog)állam és az állampolgár között kötött társadalmi kontraktus egy függelékkel egészítődik ki, amelynek értelmében a hívő felelősségeinek egy részét – bizonyos jogaival együtt – átruházza a Nagy Vezérre.
Az egyéni felelősségvállalás és a polgári kiállás hiánya olyan társadalmi állapotot szülnek, amely bizonyos értelemben fasizmusnak nevezhető. Fasizmus, mint kollektivizálódás, fasizmus, mint a problémák leegyszerűsítésére irányuló szándék, fasizmus, mint véleményterror. Ilyen kontextusban mindkét szerző – különösen Jergović – nagy előszeretettel használja ezt a kifejezést, amely visszatérő motívumként vonul végig a két köteten. A levelezők megítélése szerint annak ellenére, hogy a jelenség a harctéren vereséget szenvedett, szellemi értelemben győzelmet aratott. Közben mutálódott, többé nem forradalmi eszközöket használ, nincs szüksége táborokra, de eszmerendszere fennmaradt, és mind a mai napig mérgezi a közbeszédet. A jelenséget Jergović fogalmazza meg találóan: „…a fasizmus nem állapot, hanem folyamat. Ez azt jelenti, hogy a fasizmust nem lehet egyszer s mindenkorra legyőzni, hanem mindennapi küzdelemmel kell két vállra fektetni. A fasizmus az emberi szükségből eredő leegyszerűsített gondolkodásmódból, valamint a csoportban élés és a kollektív tudat iránti szükségből ered. A fasizmus metaforája a hangyaboly.”
A fasizmus fogalmával hozható összefüggésbe a két írónak az átlagemberekről kifejtett lesújtó véleménye is. Basara szerint az emberben munkáló romboló hajlam számlájára írható a vukovari táblarombolók vagy a belgrádi melegfelvonulás szétverőinek a viselkedése, akárcsak számos háború kitörése is: kőolaj, terület, igazságosság, demokrácia mind-mind csak kifogás. Mint megállapítja: „Nehéz az átlagembernek ellenállnia az ösztönnek, hogy büntetlenül átengedheti magát az erőszaknak.” Az átlagember tehető felelősnek azért is, hogy az együttérzés és a szolidaritásérzet szinte teljes mértékben kiveszett a társadalomból. A szerb író szerint korunkban – amikor a barátság, a társalgás, az együtt töltött idő és a kapcsolattartás válságban van – ezek a jelenségek kizárólag médiamanipulációval keltett tömeghisztériaként léteznek még: „A szentimentalizmus, az érzelmesség eme szurrogátuma teljes mértékben tönkretette a világot, különösen azt a részét, ahol te és én többnyire mozgunk. (…) Minden »emóció«, amely nyilvánosságra kerül, kiváló alapanyag a különféle fasizmusok számára – jobb esetben – a tömeghisztériára.”
Az egyszólamúság elutasításának vonatkozásában a vallási fundamentalizmusról is szó esik. Ennek kapcsán Jergović arra figyelmeztet, hogy nincs veszélyesebb az egy-könyves-embereknél, azoknál, akik az összes tudnivalót a világról egy könyvből eredeztetik, teljesen mindegy eközben, hogy a Bibliáról, a Koránról vagy egy Branko Ćopić-műről van szó. Hasonló módon a modern kor hívságait is elutasítják. Basara rámutat a szórakoztatóipar fundamentalizmusára, ami többek között a 24 órás tévéműsorokban és az ott időről időre elhangzó „Maradjanak velünk!” felszólításban nyilvánul meg. De ugyanennyire fundamentalistának tartja a feminizmust és a nemi egyenjogúságot hangoztató nézeteket is, hangsúlyozván, hogy az egyenlőség biztosításának fundamentalizmusa mindig széthúzást szít. Elmarasztalóan vélekedik a korunkban egyre elterjedtebb, különféle indítékkal szervezett (öncélú) tiltakozásokkal szemben is, csipkelődve állapítva meg, hogy egyszer még majd elkezdnek tiltakozni a halandóság ellen, mert nincs rendben, hogy „egy ideig élünk, utána pedig meghalunk”. Az emberi jogokért kiálló civil szervezeteket is elmarasztalják, mert sohasem állnak ki az embernek a rosszkedvre való jogáért, megállapítva, hogy amerikanizált falvainkban mintha tilos lenne rosszkedvűnek lenni – és nincs annál nagyobb terror, mint a jókedv terrorja.
Éles meglátások, szellemes humor, mindenféle finomkodást mellőző társadalomkritika jellemzi Svetislav Basara és Miljenko Jergović levelezését, amely természetesen esetenként a túlzásoktól sem mentes. A túlzások azonban véletlenül sem a valóság meghamisítására irányulnak, hanem – akárcsak az irodalomban és a művészetben általában – igyekeznek kidomborítani egy problémát, és ráirányítani a figyelmet. A felgyorsult életmód, megváltozott szokások és felborult értékrend következtében napjainkban egyre több ilyen kérdés merül fel értelemkrízisben szenvedő világunkban, amely lassan teljes egészében „egy totalitárius vidékké változik”. Mi mást tehet ez ellen az állapot ellen egy író, ha nem azt, hogy kibeszéli, felfedi visszásságait és érvekkel alátámasztja tarthatatlanságát: otthon, a régióban és globális szinten egyaránt. Ahogyan Basara írja: „A valódi szellemi lét kezdete az (őszinte) undor a világ és vásári attrakciói iránt.”
