Kupuszina

Hét-nyolc éves lehettem, amikor először jártam Kupuszinán. A faluról gyerekkori képeim voltak, és az utóbbi időben a népzene kapcsán hallottak éltek bennem. Egy kicsi, de annál tudatosabb, a gyökereihez ragaszkodó, többségében magyar település képe élt bennem érkezéskor – távozáskor pedig még inkább.

Végigautóztuk szinte az egész települést, nádtetős házakat is látni még itt-ott, de nagy részük már romokban hever. A salátatermesztés már a múlté, a konyhakerti növények is, ma nagyrészt almaültetvényeket látni a faluban, a fóliasátrak alatt pedig virágot termeszt Kupuszina szorgos népe.

Mialatt Silling Istvánékhoz igyekszünk (gyerekkoromban is ugyanabban a szobában voltam a szüleimmel, ahol most fogad bennünket), azon gondolkodom, hogy az a majdnem három évtized alatt, amióta nem voltam ezen a tájon, miben változott meg Kupuszina.

A 2011-es népszámlálási adatok szerint a település 1952 lakosa közül 1543 magyar.

Bácskertes-e Kupuszina?

– Kupuszina az Kupuszina. De Bácskertes is Kupuszina. 1751-ben telepítették újra ezt a már korábban is létező települést, akkor a Kupuszina nevet adták neki, és ez a név 1904-ig létezett, és használatban volt. Az akkori magyarosítási hullámban a Bácskertes nevet kapta. Ez az elnevezés 1904-től 1918-ig volt érvényben, majd amikor bejöttek a szerbek, akkor újra visszaadták neki a Kupuszina nevet. 14 évig volt Bácskertes, ez rövid idő volt arra, hogy a falu népe meg tudja szokni. Elfogadni elfogadták, de rövid idő volt ahhoz, hogy megszokják. 1941-ben újra Bácskertes lett. 1944 őszén pedig újra Kupuszina. Ma a Bácskertes a Magyar Nemzeti Tanács által javallott név, de amikor megkérdeznek bennünket, hogy hová valósiak vagyunk, akkor mindannyian azt mondjuk, hogy kupuszinaiak, vagy inkább kupusziniak vagyunk. Amit a falu lakossága 150–160 évig használt, az nem tudott olyan gyorsan átalakulni. A régi helytörténeti lexikonokban is csak Kupuszina létezik. Mindkét név viszont szép. A Bácskertes szép, mert szép név, a Kupuszina pedig azért, mert a szívünkhöz nőtt. Akik vidékről költöznek ide – egy-két tanító vagy a pap –, ők a Bácskertest használják. De aki ismeri az itteni hagyományokat, és a kupuszinaiak arról híresek, hogy ragaszkodnak a hagyományaikhoz, az Kupuszinát használ – válaszolja dr. Silling István nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, nyelvjáráskutató és néprajzkutató.

A VALLÁSNAK ÖSSZETARTÓ EREJE VAN

A telepítéskor magyarok és szlovákok érkeztek. Később a környező településekről sokácok, bunyevácok és szerbek is beköltöztek a faluba, valamint néhány német család. A szlovák nyelv a 20. század elejéig használatban volt, és beszélték is a nyelvet. A 10-es évek magyarosítási hulláma során a maradék szlovák is elmagyarosodott. A magyarosítási folyamatban nagy szerep jutott az egyháznak, ma is a helyi magyarok megmaradásának alappillére.

Molnár József, a pasztorális tanács elnöke, aki egyébként az amatőr színjátszók kitüntetett rendezője, a falu egyik legismertebb almatermesztője.

– A vallási élménynek fontos szerepe van a faluban. 500–600 ember megjelenik egy ünnepi misén. Egy átlagos hétvégi misén is 250–300 ember van a templomban. Ha a környező falvakat megnézzük, ez kimondottam szép szám. Hittanra pedig a magyar gyerekek száz százaléka jár – mondja.

Vendéglátóim arról beszélnek, hogy gyerekkorukban annyian voltak misén, hogy a padok közötti sorok is töltve voltak.

– Összetartó hatása van a vallásnak – mondja Silling tanár úr.

CSALÓKA STATISZTIKAI ADATOK

Mielőtt útnak indultunk volna, megnéztem a lakosságszámra vonatkozó adatokat is. Számbelileg nem tűnik nagynak a fogyás, de a falu utcáit járva sok üres házat látni.

– Ezek a statisztikai adatok csalókák, ugyanis amikor mérték, most a 2002-esről beszélek, már jelen voltak a menekültek. 2011-ben is még, bár nem annyian, mint előtte, de ezekben az adatokban is jelen voltak a menekültek. Továbbálltak. Van, aki visszatért oda, ahonnan jött. Emiatt lehet az a látszat, hogy nem csökkent olyan mértékben a lakosság száma. Nagyon csökkent. Az utóbbi öt évben kimondottan. A ma negyedikes gyerekek tíznél többen vannak, az elsősök már csak öten.

– Idén lesz az ötvenéves osztálytalálkozónk. Elkezdtük számolgatni, hogy hányan vagyunk még, érdemes-e megtartani. Számoltunk, vagyunk még huszonöten. Mi még harminckilencen voltunk az osztályban – meséli Molnár József.

– Hat keresztelő volt tavaly, huszonhét temetés. Öt éve ötvenhét temetés volt. Humorosan azt szoktuk mondani, hogy már nincs kinek meghalnia. Meghaltak az öregek. Nemrég egy felmérést végeztünk itt Nyugat-Bácskában, akkor mondták sokan, hogy az öregek meghalnak, a fiatalok kivándorolnak. Fogy a lakosság, csökken a magyarok lélekszáma. Az utóbbi öt évben indult be az a folyamat, hogy a földművesek is kivándorolnak. Alkalmi munkákra nagyrészt. Visszajönnek, de megint kimennek három, hat hónapra – mondja Silling István.

NINCS HOVA HAZAJÖNNI

– Volna itt lehetősége az embereknek, hogy megéljenek, de máshol próbálkoznak. Itt hagyják az őseik birtokát parlagon és elmennek egyszerű napszámosnak Németországba, csak azért, hogy ne kelljen hosszútávon gondolkodniuk. Itt meg itt maradnak a nagy birtokok. Talán nem mernek belevágni. De lehet, hogy az is gond, hogy miután egyetemet végeztek más városban, a fiataloknak lealacsonyító hazajönni és földműveléssel foglalkozni. Akkor már más megélhetés után próbálnak nézni, de azt nem találnak. És akkor mennek el külföldre – mondja József, aki azt azért még hozzáteszi, hogy ritka, de van olyan fiatal, aki a mezőgazdasági karon szerzett diplomát, és hazajött a családi birtokot vezetni.

Az 50-es és a 60-as években is azt mondták, hogy nagyon nehéz a paraszti munka, folytatja Silling István.

– Azt mondták, hogy inkább tűcsináló legyél, de valamit tanulj. Főleg a kézi munka volt a fontos, az, hogy szakmát tanuljon az ember. Jelenleg a kisipar hiányzik a faluból. Még borbély sincs. Van két pék, és Jézus! Két-három kocsma. A kovács és a borbély is feketén dolgozik.

A 60-as, 70-es években felnövők már szeretnék, hogy a gyerekeik egyetemet végezzenek.

– Aki egyetemet végzett, attól már nem nagyon várhatják el, hogy hazajöjjön. Akik itthon maradtak, azt mondják „…mert hogy nem jönnek haza a fiatalok”. Nincs hová hazajönni. Akik elmentek egyetemre, azokat a nagyváros el fogja hívni. Nem a kisváros, nem Zombor, hanem Újvidék, Szabadka, vagy a még nagyobb városok, akár Magyarország felé, a megfelelő munkahely felé. Tehát az iskoláztatás is okozója, nem pejoratív értelemben az elvándorlásnak – vázolja fel a helyzetet házigazdánk.

„EZ A FALU ÉLNI AKAR”

Milyennek látják Kupuszina jövőjét?

– Van jövője. Ez a falu élni akar. A termékváltás nagyon fontos volt. A földművesek néha erejük felett dolgoztak, hogy a rossz minőségű földben megteremjen a zöldség, és azt el tudják vinni Zágrábba, és a régi Jugoszlávia más területeire. Még a családi életüket is feláldozták azért, hogy jobban éljenek itthon – ecseteli Silling István.

Molnár József most almatermesztő.

– A 70-es évekig erős volt a konyhakertészet. Akkor már kezdték érezni az emberek, hogy a gyümölcstermesztésben a jövő. A földünk nem olyan, hogy sok gabonát lehessen benne termeszteni. A gyümölcs viszont jól megterem. Azt vittünk minden felé. Volt úgy, hogy a család egyik tagja például Zágrábba költözött, ott árult zöldségfélét. Egy fél évre. Az árut állandóan küldték utána, ő ott élt – mondja József.

A 90-es években itt is minden a feje tetejére állt. Molnár József meséli, hogy a szövetkezet megszűnésével megjelentek azok a felvásárlók is, akik „elfelejtettek” fizetni.

– A hagyma volt addig a legfontosabb termény. Minden családnak volt legalább fél hold hagymája. A termés egy részét megvette a földműves-szövetkezet, a családnak is maradt, és még a piacra is vihetett. A piacok nagy része az ország széthullásával megszűnt. Maradt Újvidék és Belgrád, ami viszont nagyon gyorsan megtelt. Így lassan otthagytuk a konyhakertészetet. A gyümölcstermesztés pedig fejlődött, főleg az almatermesztés. A fél határ gyümölcsös. Az itteni, a vajdasági piacon el lehet adni a gyümölcsöt, van piaca. Jönnek külföldi felvásárlók is, de van, amikor a fizetés elmarad – mondja a termesztő.

Vannak szabadkai ismerőseim, akik amikor meghallották, hogy Kupuszinára megyünk, egy „azok aztán tudnak dolgozni” mondattal reagáltak. Ez a mondat többször eszembe jutott a beszélgetésünk során, és a kupuszinaiak hozzáállása is ebben erősített meg.

– Kupuszina fogyatkozik, de nem haldoklik. Nem csak a hagyományaival, a munkájával erősödik. Bizakodni kell. Egy pedagógus mindig bizakodik – mondja mosolyogva Silling tanár úr.

– Az erős mag megmarad. És majd vissza is jönnek – fejezi be Molnár József.