Ábelhez bármikor érdemes visszatérni, mert a székely ifjú szavait olvasván kicsit mindig megtisztul az ember. Ráadásul sok évtized múltán is olyan időszerűséggel üzennek, mintha épp a napokban hangzottak volna el. Pedig az ördögtől megtisztult néger ott, Amerikában de régen elárulta már neki a nagy bölcsességet: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
S most ismét azt tapasztaljuk, hogy tízezrek, százezrek keresnek új otthont, miközben hazájuk egyszer is, másszor is csonkult, veszett – gondolván, azt is kapnak vele. Ady hajdanán leírt sorai megismétlődő félelmet közölnek: „Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna.” Vagy nem is otthont keresni mennek, hanem pénzt? Mert az előbbit nehezen találják meg, az utóbbi viszont imádandó isten lett mostanra, miközben az igazi szintén a veszteségek kosarába esett.
Amikor kivándorolt ismerősök rokonai mesélnek távolra – bár rendszerint nem az óceánon túlra – szakadt hozzátartozóikról, meggyőződéssel állítják, hogy „jól föltalálták magukat, mindenük megvan”. Ám haragot lehet gerjeszteni olyasféle kérdésekkel, hogy otthonuk is van. Hiszen itthon házuk is volt. A nagyszülők nem hiányoznak? Ott is van gyümölcs a kertben, játéktér az udvaron, macska a lábuknál, falusi kolbász a sóletben, árnyék a diófa alatt? Ugyan mit beszélek, lakótömbben? Főzni? Mikor? És az unokák el tudnak mondani egy imát magyarul? El tudnak szavalni egyetlen verset, elénekelni egy dalt anyanyelvükön? Mátyás királyról sosem hallottak? Azon a vidéken vajon ki a hős Kukorica Jancsi vagy Toldi helyett? Szó bennakad, feleletek hiányában elfogy a beszédtéma.
Az első világégés óta – különösképp az utóbbi néhány évtizednek köszönhetően – valóban „nemzetközivé lett” a világ, ha nem is abban a formában, miként a mozgalmi dal a jövőt elképzelve megénekelte. Az emberek meg gazdagabbak. Egykor nyomorból indultak a kikötő felé néptömegek a bizonytalanba, kevéske vagyonuktól is megszabadulva, s gyakran hasonló nyomorban folytatták életüket a megváltónak vélt Újvilágban. Mostanság saját autóval kelnek útra Európa nyugati részébe, jó esetben nyelvtudással, tisztességes keresetért, hogy utána az itthoni egész havi bér háromszorosát kiadják lakbérre és rezsire. Marad is, persze, csak nem annyi, mint ahogyan a távolból tűnik. A pénz pedig köreikben is a legerősebb mozgatóerővé nő, akkor is, ha tudós emberek állítják: egy jó közepes életszínvonal fölött a boldogságérzetre már nincs semmilyen kihatással; a család gazdagodik, létszámban viszont alkalmazkodni fog a nyugati rendszerhez: ha még több pénzt akarsz, maradj kis család, meg különben is azt látod a környezetedben. Egyébként sem kötelességed, hogy majdani beolvadásoddal épp te segíts befogadód népesedési gondjain. S arra már senki sem fog emlékezni, hogy szülőföldjén az volt a legfőbb érv az egyke mellett, hogy nincs miből fölnevelni többet. Mivel valamiféle világméretű sugallatra már az őshonos nép sem szívesen emlegeti nemzeti hovatartozását valamiféle szélsőséges kérkedésnek vélve és megbélyegzéstől tartva, te sokkal könnyebben megszabadulsz tőle, hiszen anyanyelveden ritkán szólnak hozzád; vallásodban régen elbizonytalanodtál; házat-lakást akkor sem vásárolsz, ha már megtehetnéd, mert nagyobb bér vagy karrier reményében úgyis továbbállsz; ha családod együtt is marad, az alakulgató baráti körödtől elválsz; a megszokott s talán megszeretett utcádnak, üzletednek, kedvenc boltosodnak búcsút intesz – s maradsz lebegő tehetős polgár. Mert pénzesnek lenni nem szégyen. Majd amikor karácsonyra, esetleg húsvétra hazalátogatsz, kezdetben még mélyet lélegzel az itteni levegőből, szép emlékeket idézel, majd később megállapítod, hogy szennyes a kedvenc folyód; fanyalogsz a zsíros és fűszeres bácskai ételek miatt, primitívnek tartod a bolti kiszolgálást, elavultnak az iskolai oktatást, maradinak az embereket. Észre sem veszed, hogy kapaszkodóid lekoptak, némelyiket meg magad törted le. Nem is töprengesz azon, hogy elvesztetted otthonod, hiszen házad sincs, az ízekben a divat után iparkodsz, gyerekkorod hagyományait ósdinak tartod, szokásaidat nem hagyod meghonosodni. Szülőföldedről máris iparkodnál haza, miközben sehol sem vagy otthon.
Már sohasem fognak eszedbe jutni Ábel szavai, mert az ő lelkülete sem kompatibilis az új értékrenddel, elveszett: „Igaza van, késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van, nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
