Mindenki akar tenni, dolgozni valamit

Kupuszinán a 70-es években indult virágzásnak a konyhakerti növények termesztése, a falu a mai országhatárokon túl is híressé vált kertjeinek köszönhetően. A 90-es évek alatt és után sok minden megváltozott itt is. A helyiek új kihívások elé néztek az ország széthullását követően, a piac beszűkült. Ekkortól lett a gyümölcs (elsősorban az alma) és a virág a kertek, földek lakója, felcserélve a konyhakerti növényeket.

A falu határa is árulkodó már, almaültetvények és fóliasátrak között érkezünk Kupuszinára. A virágtermesztés kapcsán látogattunk el a Buják családhoz, ahol Buják Mária fogad bennünket. Férjével, Istvánnal húsz éve foglalkoznak virágkertészettel, előbb a szülőkkel együtt dolgoztak, majd egy idő után saját vállalkozásba kezdtek. Portékájukat a vajdasági piacon értékesítik.

Mária azon kupuszinaiak közé tartozik, akik iskoláztatásuk után hazatértek – a magyar tanszéken tanult, egy rövid ideig még kollégák is voltunk, tudósított Kupuszináról, meséli, mialatt a kertbe megyünk a virágok közé.

Milyen ma vállalkozóként élni Kupuszinán?

– Szeretném remélni, hogy jó. Nagyon szeretjük ezt a falu. Viszont nehéz megtalálni a számítást, mert semmi mást nem lehet itt csinálni, mint a földdel foglalkozni, esetleg tanár lehetsz, de arra is már egyre kevesebb szükség van. Az a fiatal, aki nem szeretne a földön dolgozni vagy tanulni, elmegy külföldre. Sokan elmentek. Akik itthon maradtak, azoknak egyre többet kell dolgozniuk, fel kell találniuk magukat. Mi is járunk mindenfelé piacozni is. A felvásárlókhoz is mi visszük el a virágot. Van, aki eljön hozzánk virágért, de ha kicsi az autója, befér vagy tíz láda, azon nem tud keresni. És akkor nem jön következő alkalommal. Ezért inkább mi szállítjuk a virágot. Elvisszük, rátesszük az asztalára, ő pedig árulja. Nagybani fölvásárlók is vannak. A vágott virágot még valahogy elviszik, de a cserepes virág már kész termék, a muskátli vagy a ciklámen például tavaszra már szép nagy, nem olyan picike, hogy elférjen kis helyen.

Amikor kevesebb fóliájuk volt, akkor is körülbelül ekkora volt a kereset mint most, amikor több van, meséli Mária. Ahogy bővül a kínálat, úgy bővül a kiadás is. A kereset meg nem biztos, hogy arányosan növekszik.

Bujákék többgenerációs kertészek. A környék első fóliasátra is az ő családjuk nevéhez fűződik, a 70-es években paprikatermesztéssel foglalkoztak.

– Mindig vannak új technológiák, amelyeket el kell sajátítani. Ezt is legtöbbször a magunk kárán tanuljuk meg. Ha utána is olvas az ember, a tapasztalat mutatja meg, mi történik. Minden fóliában másképp viselkedik a növény. Nem elég könyvekből tanulni. Ópapának volt mondjuk ötféle növénye, apámnak 10 nekünk már 15–20 fajta növényre van szükségünk, hogy ne legyen üresen a fólia, mert úgy nem kifizetődő. A fűtés egészen drága, ezért várjuk a márciust, hogy kisüssön a napocska.

Máriáék kizárólag virágot termesztenek. Felmenőik konyhakertészettel is foglalkoztak.

– Kihúzgáltuk a gyümölcsöst is, nem rakunk káposztát sem. A káposzta nem ment a virágokkal: vagy a káposzta vagy a virág lett csúnya. Nem lehet egy helyen mindent termeszteni. Elég rizikós ez a munka, de sokan belefognak. Mindenki akar tenni, dolgozni valamit. Viszont nagyon nehéz munkába állni.

Mivel foglalkoztak a kilencvenes években?

– Bombázták a hidat, mi pedig mentünk piacozni Újvidékre. Néztük, hogy nem vagyunk normálisak, de akkor még fiatalabbak voltunk, mentünk. A virág megnőtt, azt el kellett vinni. Akkor nem tudtunk mindent eladni, de abból is tanultunk.

Nem csak a család tagjai dolgoznak a fóliasátrakban, munkalehetőség is van egy ekkora birtokon.

– Két-három ember itt szokott lenni, egy évben körülbelül hat hónapot. Ősszel, tavasszal több a virág, akkor kell segítség. Általában nyugdíjas asszonyok jönnek hozzánk dolgozni. Azok, akik nem mentek ki németbe. Bizony munkást is nehéz találni.

Bujákéknak két 20 éves gyermekük van. Ikrek, Anikó és Szabolcs. A lány fogorvosnak tanul Újvidéken, a fiú Zentán kertészetet.

– Mindketten olyanok mint a szüleik: csak innen ne kelljen elmenni! Talán van is mibe, van hova hazajönniük. Sokan, akik kimentek, azért mentek ki, mert nem volt, ami itthon tartsa őket. Üres a falu. Nagyon sajnálom, mert nagyon szeretem. Valamikor én is néptáncoltam, énekeltem. Sokkal többen voltunk azelőtt. Három diszkónk volt, ma egy sincs. A mai fiatalok házibuliznak, nem nagyon van hova menniük. De nincs azért még min nyafogni. Aki borúlátó, úgy érzi, ha továbbra is így történnek a dolgok, akkor lehet baj. Egyelőre még vannak gyerekek az iskolában, de egyre kevesebben.

Mit mesélnek azok, akik karácsonyra hazajönnek külföldről a faluba?

– Honvágyuk van, de jó nekik. Lassan megveszik kinn a bútorokat, berendezik a konyhát. Azt szoktam mondani, hogy rendben, ha úgy alakul, menjenek, de aki tud, jöjjön haza, hozzák haza a pénzt, amit megkerestek, itt kezdjenek valamit. Nem tudom, hogy így lesz-e. Az idősebbek lehet, hogy hazajönnek, de azok, akik egészen fiatalon mentek el, ők már nem valószínű.

Milyen jövőt lát Kupuszinán?

– Gondolom, hogy jó lesz. Aki akar, itt marad. Bízok bennük. Mindig azt mondom, hogy a doroszlóiak is kevesen vannak, de megmaradnak. Akinek földje van, itt marad. Nagy lokálpatrióta vagyok. Bízom benne, hogy a németek is hazajönnek, és nekünk se kell elmennünk.