– Tudod, jó volna egyszer eljutni más tájakra, a világ másik végére. Csak úgy, szétnézni.
– Miért ne? Látod, ott vannak az utazási irodák különböző ajánlatai, egy-kettő még kinyöghető, ha az ember időben elkezd rá spórolni.
– Igaz. Gondolkodtam is már rajta, mindketten kerestek, félre lehetne rá tenni, lassan össze is jönne a rávaló. De tudod, mások a prioritások. Először a gyerekeimre költöm a pénzt. Aztán ami marad, esetleg abból majd elmegyek.
Amikor ezeket a sorokat írom, a fenti beszélgetéstöredék még nincs egyhetes sem. Édesanyám és köztem zajlott le, miközben egy kertészeti szaklapot lapozgatott, amelyben különböző egzotikus kertek és távoli tájak díszelegtek. Mondanám, hogy ennyi elég is lenne anyák napi írásnak, viszont azt a feljebbvalóim nem díjaznák.
Ne értse félre a kedves Olvasó a bevezetőt, nem a saját édesanyám akarom fényezni, hanem magát az anyaságot, a fent leírt foszlány ugyanis pont annak az iskolapéldája. Az önfeláldozásé, a feltétel nélküli szereteté.
Az utóbbi időben gyakrabban eszembe jut, hogy csakugyan mekkora küzdelem anyának, illetve szülőnek lenni.
És ha már személyeskedek, tovább is folytathatom: Gyakorló felnőttként, úton a harminc felé, szinte álmélkodva gondolok vissza, hogy hogyan fért bele édesanyámnak napi 24 órába, hogy a nyolc óra munka után, ha ebédet nem is, de vacsorát főzzön, mosson, takarítson, és hogy rendre bírja a két fiát, akik hetente többször is véres péppé verték egymást (hol kézzel, hol, ami kezük ügyébe került). Később, ahogy nőttek a költségek, pluszmunkát is kellett vállalnia, hogy a két kölyök (akik méretükre és a környezetük megóvására való tekintettel felnőttkoruktól kezdve már csak verbálisan inzultálják egymást) ne szenvedjen hiányt semmiben.
Mindez pedig komoly, embert próbáló feladat, hiszen a mai helyzetben az embernek még sokszor saját magára sincs elég pénze, nemhogy egy családnak szavatoljon mindent, amire annak szüksége lehet.
Persze, egy anya számára mindez természetes. „Az ösztön, a szeretet teszi” – hangzik a rövid válasz, az, akinek pedig még nincs gyermeke, talán nem is biztos, hogy teljesen megérti ennek a pár szónak a súlyát, akármennyire is szeretné. E sorok írója is ez utóbbi csoportba tartozik egyelőre.
Ma már azonban ez a nemzetközi ünnep is megváltozott. Az ókor óta tartó megemlékezésre az anyaságról és annak fontosságáról mindig is változó hangsúlyt fektettek az emberek.
Mára a pszichológusok szerint az anyák napja némileg veszített az értékéből, elsősorban a társadalmi normák változása miatt. A szakemberek szerint ma trendi lett egyedülállónak lenni, ami a család ignorálásával is járhat, ezzel pedig csökkenhet a családon belül született gyerekek száma, és nem valósul meg tradicionális értelemben az anya-apa-gyerek szerep. Ez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy torzul a gyermek világképe, azt sem jelenti, hogy a csonka család nem lehet teljes értékű család.
Az anya kétségtelenül a család központja. Ő az, aki az első pillanattól kezdve táplálja a gyermeket, fizikailag, lelkileg. Az utóbbi fontos tényező, hiszen a legtöbb ember a családból hozza magával a nagybetűs életbe a legtöbb személyiségjegyet, legyen az előnyös vagy éppen hátrányos. A család fogalma (vagy a barátoké) sok esetben a biztonságérzet jelenlétét is szavatolja az emberben, ami a mai világban kifejezetten fontos. Egy mozgalmas, stresszes és konfliktusokkal teli nap után ugyanis a legtöbb embernek megnyugvást, új lendületet adhat egy-két bátorító szó a családtagoktól vagy a legközelebbi barátoktól.
Mint a legtöbb ünnepet, az anyák napját is bekebelezte a vadkapitalizmus propagandagépezete, amely azt sulykolja az emberekbe, hogy ajándékot kell vásárolni, ellenkező esetben az adott személy nem szereti az édesanyját, nem elég hálás azért, amit tett érte. Ez puszta érzelmi zsarolás. Persze, kedveskedni lehet. Bármennyire közhely is, az az ember, aki önzetlenül nevelte fel gyermekét, olykor saját magától is megvonva ezt-azt, nem biztos hogy pont az ajándéknak fog megörülni, hanem a gesztusnak, az igyekezetnek. A két utóbbinak pedig nem kellene hogy ára legyen. Makai Gábor klinikai szakpszichológus szerint sok esetben az ajándék pszichológiai értelemben nem más, mint egyszerű kompenzáció. Az emberek a bennük lévő, akár bűntudatot próbálják enyhíteni, melynek hátterében az áll, hogy szembesül a ténnyel, hogy talán egész évben elhanyagolta édesanyját.
Talán ez a legutolsó gondolat adja a „megoldást” is, már ha egyáltalán van ilyen. Az anyák napja nem születésnap, nem évforduló. Nem a második világháború végét jelzi, a kommunizmus hanyatlását, hanem egy emlékeztető az anyák szerepének fontosságára. Abból pedig nem évente egyszer merít az ember, hanem egy életen át. Akkor is, ha szerettei már sajnos nincsenek mellette.
