„Én még kicsi vagyok, / Nagyot nem szólhatok, / Ami kicsit szólok, / Jól meghallgassátok. / Köszöntjük a Máriát, / Vele együtt szent fiát, / Köszöntjük a pünkösdöt, / E háznak gazdáját." A fenti kedves rigmust, köszöntőt tanítom gyermekeimnek, ahogy nagyanyám tette egykoron, az én gyermekkorom idején. A tavaszi időszak végét, a nyár beköszöntét is jelzi a keresztény egyház egyik legbecsesebb ünnepe, a pünkösd eljövetele, amelyet virággal köszöntenek és a „rózsák húsvétjának" is titulálnak. Családunk életében a mostani az első olyan ünnepi alkalom, amely során pünkösdkor sajnos nem a nagymamám jelenlétében, emlékeinek idézése közben kerülnek bodzaágak házunk kapujára, rózsaszirmok a kerítés tövébe. Más lesz az íze, zamata immár a jellegzetes pünkösdi étkeknek is asztalunknál: a rántott csirkének, az uborkasalátának, a pünkösdi bárányból készült sültnek, báránypaprikásnak.
A kedves családtag emléke, jelenléte azonban örök, csakúgy, mint a ránk hagyott, általam is tovább hagyományozott népi tudás, miszerint a pünkösd fő jelképe a pompás pünkösdi rózsa, amit a hívők a mosdóvízbe is szórtak, hogy egészségesek legyenek, emlékeztetett egykor nagymamám. A legények pünkösdi rózsát tettek ilyenkor annak a lánynak az ablakába, akinek udvarolni szerettek volna. Védő, oltalmazó erőt tulajdonítottak a zöld ágban életre fakadó erőnek. Nyírfaágat, gyümölcságat vagy bodzát tettek pünkösdkor a házakra, az istállókra, hogy ezzel a cselekedetükkel távol tartsák az ártó, gonosz szellemeket. A pünkösd jelképe a fehér galamb is, amelyet sok helyen a Szentlélek jelképeként engedtek szabadon a templomokban.
A kereszténység pünkösdvasárnap ünnepli a Szentlélek eljövetelét. Jézus, mennybemenetelét követően, a félelmükben bezárkózó tanítványokba bátorságot öntött, hogy tanítását minden néphez elvigyék. A Szentlélek hét ajándéka segíti immár életünket, ezek közé tartozik a Bölcsesség, Értelem, Jótanács, Tudomány, Lelki erősség, Jámborság, Istenfélelem. Jézus, feltámadását követően tanítványaihoz ment, s így szólt hozzájuk: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, majd folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad." (János evangéliuma 20,21-23.) Az apostolok feje fölött lángnyelvek csaptak föl, a Szentlélek lángjai. Ők ekkor Isten szavát kezdték hirdetni, s mindenki a saját nyelvén hallotta beszédüket. „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, s különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki saját nyelvén hallotta, amint beszélnek." (Apostolok Cselekedetei 2, 1-11.)
A pünkösd az egyházi év egyik fő ünnepeként is számon tartott, de a hozzá a kötődő keresztény elemek mellett számos népszokás is elevenen élt, legfőképpen a múltban. E hagyományok éltetését azonban szűkebb közegünkben, pl. Topolyán manapság is több polgári egyesület, kulturális és tanügyi intézmény képviselői tartják fontosnak. Napjainkban, csakúgy, mint a múltban, a nép körében a legfiatalabb generáció képviselőinek jutott a legmeghatározóbb szerep pünkösd eljövetelével, az ünnep előtt tisztelegve. A népi hagyományok szerint ilyenkor birokra keltek a legények, a pünkösdi királyságért vetélkedtek. A falu népe kiment a tisztásra vagy a legelőre, ahol a legények lófuttatást, bikával való viaskodást tartottak. Bikával megküzdve, lovat szőrén megülve, akadályt ugratva vetélkedtek a királyságért. Lovaglás közben ügyességi feladatok végzésén keresztül is megmérettettek: a vágtázó lóról lőttek célba, lovaglás közben a földről vettek fel valamit, a lovon kellett megfordulni, fölállva vágtázni. Aki nyert, az lett a legénybíró kerek egy esztendeig. Jelvénye a királyi pálca volt, amellyel fenyíthetett is. Koszorút vagy pántlikás koronát kapott. A leányok pünkösdi királynét választottak maguk közül, tánccal járták a házakat, ünnepeltek, köszöntötték a tavaszt. A pünkösdi királynéra szalagokkal és virágokkal ékesített kendőt adtak, fejét virágokból font koszorúval koronázták, arcát fehér kendővel fedték vagy négyen fehér fátylat tartottak föléje. A háziakhoz betérve a fátylat leengedték a lányka fejére, majd egyik leány megkérdezte az ott lakókat, a háziakat: Szabad-e megmutatni a pünkösdi királynét? Ha azt a választ kapták, szabad, a fátyol a magasba emelkedett. Dr. Szőke Anna néprajzkutatóval, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete elnökével, aki szakmai tanácsaival is segíti a Topolya községi óvodapedagógusokból álló hagyományápoló csoport munkáját, többször is beszélgettünk a pünkösdi népszokásokról, azok jelen korunkban élő gyakorlatáról, amelyekről topolyai óvodások is megemlékeznek évről évre. Tőle idézek: „Úgy látom, a gyermekek körében legnagyobb népszerűségnek a pünkösdi király- és királynőválasztás és az azt megelőző versenyjátékokban való részvétel örvend. A Délvidéken, az Alföld déli részén egyébként nem volt nagy hagyománya ennek a kedves népszokásnak, annál inkább a török által kevésbé feldúlt Nyugat- és Észak-Magyarországon és Erdélyben. Annál inkább élt közösségünkben a zöldág-járás hagyománya, a pünkösdfaállítás szokása vagy a pünkösdi mosdásé. E két utóbbi szokás Versec környékén ma is élő. A pünkösdi királyválasztáshoz kötődő versenyjátékok a múltban elsősorban a pásztorvilágban játszódtak le, mindenekelőtt a lovasjátékok domináltak esetükben. Királynét a lányok egymás közül választottak, esetükben a szépség volt a döntő."
