A hercegszöllősi származású Faragó Árpád színművészünk pályáját a zombori Népszínház magyar társulatánál kezdte 1953-ban, majd Szabadkára szerződött, 1959-től pedig az akkori Újvidéki Rádió színésztársulatának tagja, ami mai napig meghatározó állomása volt pályafutásának – mondta el a vele készített interjúban. Később az Újvidéki Színház igazgatója lett. Nyugdíjasként legemlékezetesebb emlékeit hívja életre. Egy színész naplójából című színházi jellegű írásait az eszéki Magyar Képes Újságban, majd lapunkban is olvashattuk.
Emberek, események címmel kötete jelent meg, amely utolsó, egyben negyedik könyve. A köteten keresztül szeretne üzenni a mai nemzedéknek azokról, akik azokban az időkben is képesek voltak tenni és álmodni. Munkásságát idén Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára az anyaország a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetéssel ismerte el. Ennek kapcsán beszélgettünk a művész úrral..
Színészi pályafutásának mely állomásai voltak a legmeghatározóbbak?
– Színészi pályám legjelentősebb állomását a Rádiószínházban eltöltött 25 esztendő határozta meg. Természetesen az Újvidéki Rádióról van szó. Ott a Rádiószínház akkori neves társulatában eltöltött évek nemcsak megteremtették számomra a folyamatos fejlődés lehetőségét, hanem már az első napoktól kezdve megajándékoztak azzal a megbecsüléssel, amellyel, legalábbis az idáig, nemigen találkoztam. Megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt dolgozhattam, együtt lélegezhettem azzal a legendás társulattal, amely befogadott, önzetlenül támogatott.
A teljesség igényével nem tudnám most elmondani mindazt, ami a múltból rám köszönt, és így csak néhány emlékezetes eseményt említek. Például 1963 júniusában Ljubljanában tartották meg a jugoszláviai ráidóállomások hagyományos találkozóját. A díjkiosztásra az egykori kolostorban, a Križankában került sor. Az Újvidéki Rádió Đorđe Lebović Temetni délután szokás című hangjátéka két díjat kapott. A rádiódráma-szövegért járó díjat Đorđe Lebovićnak ítélte oda a bíráló bizottság, míg a legjobb alakításért járó egyik díjat én kaptam Pipl figurájának színészi megformálásáért! Kissé talán részletesen ismertettem az említett eseményt, de ez volt az én első nagy élményem, „sikerem”!
Faragó Árpád (Dávid Csilla felvétele)
A másik emlékezetes esemény az 1968-as esztendőhöz kötődik, és ennek már nemcsak személyes vonatkozása van. Ugyanis az említett esztendő novemberében a Rádiószínház az akkor felavatott kamaraszínpadán (az M-studió módosításával) bemutatta Karinthy Ferenc Négykezes című két egyfelvonásosát. S ez egyben azt jelentette, hogy a Rádiószínház társulata „kilép” zárt világából, a stúdiók, mikrofonok csendjéből és műsorainak jó részét, ezúttal, közönség előtt, élőben rögzíti szalagra. Jelentős esemény volt ez, nemcsak a Rádiószínházat illetően. Gerold László neves kritikusunk ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Bebizonyosodott, hogy tudunk, és ezzel együtt az is, hogy van jövője egy másik színháznak is!” S az Újvidéki Színházra gondolt. Véleménye szerint a rádió kamaraszínpada annak megalakulását jelezte, sürgette. Négyen álltunk ott akkor a színpadon: Tusnek Ottília, Váradi Hajnalka, Ferenczi Jenő és jómagam.
A Rádiószínház, de nemcsak az, hanem az Újvidéki Rádió egésze, mint egy nagy, összetartó család él emlékezetemben, egy család, amelynek tagjai tisztelik, becsülik egymást. Én ilyennek láttam, ilyennek éreztem a rádiósok közösségét, és továbbra is így őrzöm emléküket.
Nyugdíjasként megidézi a múltat újságban, rádióban, tévében, könyvben. Mit üzen ezekkel az emlékekkel?
– Nyugdíjas éveim alatt színjátszó mozgalmunk (amatőr színjátszásunkról van szó) felé fordultam. Mint a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók találkozójának egyik zsűritagja 10 éven keresztül a magam módján igyekeztem segíteni a mozgalomnak. Számos esemény sokszor megható, elgondolkodtató emlékét őrzöm. Egyet szeretnék most megemlíteni a sok közül. Tizenhét esztendővel ezelőtt először fordult elő, hogy meg kellett szakítani a rendezvényt. Muzslyán történt, március 24-e volt 1999-ben. Zsúfolt nézőtér a kulai amatőr színjátszók előadását kísérte figyelemmel a közönség, melyet a nemrég elhunyt Győrfi Sándor rendezett. Szépen pergett az előadás, amikor a közönség és az előadás szereplői is megtudták, hogy NATO-bombatámadás érte Kúlát, Újvidéket és még egynéhány helységet. Azt gondoltuk, hogy a pánikszerű hangulat megszakítja az előadást, hogy majd mindenki fejveszetten igyekszik haza, hát tévedtünk. A közönség, az a csodálatos, hálás muzslyai közönség nem hagyta ott az előadást. Sőt, szünet után sem távozott! A szereplők tovább játszották az előadást, a nézők pedig a szünet után újra elfoglalták a helyüket a nézőtéren. Egyetlen szék sem maradt üresen.
Igen, ez a mi hűséges közönségünk! Nem hagyták cserbe a színjátszókat. Én ezekről és az ezekhez hasonló kis történetekről írtam és írok ma is. Sok mindent elárulnak, sok mindenre figyelmeztetnek. Számomra ez a szinte megható határozottság egy kis közösség méltóságát, erejét tükrözi a szó igazi értelmében. S ez, az ilyen jellegű magatartás nem egyedi jellegű!
A díjátadás (Dávid Csilla felvétele)
Mi mindent szeretne tovább adni színházi jellegű írásaival?
– Írással az ötvenes évek elején kezdtem foglalkozni. Első írásaim a Horvátországi Magyarok Szövetsége lapjában, a Magyar Néplapban jelentek meg. A későbbi évek során változott a lap elnevezése, és a továbbiakban Magyar Képes Újság elnevezéssel jelent meg. Azokban az években a Magyar Szónak is küldtem néhány kisebb tudósítást. Miután átkerültem Vajdaságba, rendszeresen írtam a Magyar Szónak, később a Hét Napban is „megjelentem”, sőt a Családi Kör is lehetőséget adott egyik-másik írásom publikálására.
Aztán 1993-ban megjelent első könyvem, az Egy színész naplója, 2001-ben az Elfelejtett arcok, emberek című, nyolcvan vajdasági színművész kisportréját tartalmazó kötet. Ezután Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás vázlatos története 2007-ben. S végül az Emberek, események című könyv öt évvel ezelőtt.
Előrebocsátom: Nem vagyok irodalmár, íróember. Egyszerű krónikásként igyekeztem olyan dolgokról szólni, olyan adatokat közölni, amelyekkel legalábbis eddig, nem igen foglalkoztak.
Mit jelent az Ön számára a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés?
– Sokat jelent, nagyon sokat. Igen jól esett az, hogy nem felejtettek el, hogy számon tartanak. Bevallom, hogy gyakran úgy éreztem, talán már nem is tudják, hogy vagyok. Egyszerűen a feladás süllyesztőjében „felejtettek”?! S most, a mögöttem maradt hosszú út végén csendes, nem titkolt meghatódottsággal veszem át a rangos díjat, szerény munkásságom elismeréseként. Csak megköszönni tudom. Őszintén, szívből. Megköszönni az anyaországomnak és az előterjesztőnek, hogy érdemesnek, méltónak tartottak az említett, rangos díjra.
