A vajdasági kulturális tér kiemelkedő nyári eseménye a Tanyaszínház turnéja és a DombosFest. Mindkettő úgy jött létre, hogy voltak megálmodói, teremtői, akik meglátták a lehetőséget ott, abban a környezetben, ahol éltek. Meglátták a szépségét annak, ami mellett naponta eljártak, és megfogalmazódott bennük az igény, hogy ezekbe a kicsi falvakba: Kavillóra és Kishegyesre is színvonalas műsort, programot, szórakozási lehetőséget varázsoljanak. S ezzel a vajdasági kulturális tér központjaivá tették a két bácskai falut. Nekem gyakran Kapolcs jut eszembe.
Fotó: Ótos András
Sohasem hallottam korábban sem Kapolcsról, sem Vigántpetendről, Taliandörögről, Monostorapátiról, Öcsről, Puláról vagy Nagyvázsonyról. Aztán Márta István kitalálta a Kapolcsi Fesztivált, amiből végül Művészetek Völgye lett, és egycsapásra híressé, zarándokhellyé vált a „völgy”.
Ami Magyarországon a Művészetek Völgye, az nálunk Kavilló meg Kishegyes. Nekünk ezek a zarándokhelyeink, mégis abban különböznek a Művészetek Völgyétől, hogy emberi léptékűek, a szervezők egyik helyszínen sem hagyták, hogy elüzletiesedjen az esemény, nem akartak világfesztivál vagy regionális színházi esemény lenni. A kultúrával, a művészettel kívántak a kezdetektől fogva csatát nyerni. S nyertek, s még mindig nekik áll a zászló. A Tanyaszínház 39. bemutatójára készül, az Exittel egyidős DombosFesten pedig 16. alkalommal kalandozhat a fesztiváli közönség a zene, az irodalom és a gasztronómia világában.
Ha nincs igény a színvonalas szórakozásra, akkor teremteni kell. Hogy igazából volt-e igény vagy sem, vagy csupán lappangott, és ezt érezték meg Kovács Frigyes meg Hernyák György, a Tanyaszínház megalapítói 1978-ban, 2000-ben pedig hasonlóképpen ifj. Horváth László Kishegyesen, nem tudom, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy pusztán az ő igényességük szülte az időtálló, állandó értéket képviselő program kitalálását. S lettek követőik. Errefelé egyetlen kőszínháznak sincs annyi nézője egy évadban, mint a Tanyaszínháznak egyetlen turnéján. A DombosFesten pedig 15 év alatt 120 ezren fordultak meg. A kezdeményezések táptalajra találtak: mindkettőt a nézők, a fesztiválozók tartják életben. Most már van rájuk igény.
Mindkét „rendezvény” kulturális különlegesség. A kishegyesi Hegyalja utca végében lévő fesztiváli helyszín varázslatos. A 25 méter magas löszfal szinte körülöleli az oda látogatókat. Ennél szebb helyszínt nem is találhatott volna a DombosFest ötletgazdája. Ahogy izmosodott a fesztivál, úgy vált a löszfal a Dombos szimbólumává. Tulajdonképpen a szervezők a fesztivállal tették közkinccsé azt, ami mindig is ott volt Kishegyesen, csak mi nem tudtunk róla.
Miután az utóbbi években a fényfestészet hátterének használják, a Fal egyszerűen csodálatos. Egyszerre érzi az ember parányiságát, a természet hatalmas erejét, meg a kitüntetést, hogy ott lehet a löszfal tövében, és részese lehet a csodának. Furcsa kettősség ez a „domb”. Egyfelől amfiteátrumi hangulata van, másfelől a közepén minden este meggyújtott tábortűz az otthon melegét árasztja. S úgy látom, ez utóbbi az erősebb érzés, mert a fesztiválozók otthonosan mozognak, szeretnek a fal ölelte térben lenni, visszatérnek, haza térnek, amikor a Hegyalja utcába jönnek. Ehhez azonban kellett egy olyan fesztiválprogram, olyan összművészeti történés, ami ide vonzotta őket. A visszatérőt is, meg az újonnan érkezőt is.
A DombosFest az a hely, ahol a közönség úgy érezheti, hogy fontos. A szervezőknek fontos. Mintha a saját örömüket, a saját irodalmi, művészeti élményüket szeretnék megosztani velünk. Meginvitáltnak érzi itt az ember magát. S fontos a fellépőknek is. Ezen a fesztiválon nem csak a színpad felé árad a szeretet, a pozitív energia, hanem onnan a szalmabálák irányába is. Gondoljunk csak Lajkó Félix hegedűvirtuózra, aki minden évben elhozta a Dombosra legújabb koncertprogramját. Nemrégiben Európában is egyedülálló lovasprogramját is láthatta az, aki akkor ott volt a Domboson. Aki világszínpadokon játszik, kihagyhatná a DombosFestet, mégsem teszi, mint ahogyan sokan mások sem.
A kapolcsi fesztiválnak is élveztem a tartalmi részét, de a tömeget, az iszonyatos felfordulást, ami övezte, annál kevésbé. A löszfal tövében lenni sokkal intimebb. Volt, aki azt mondta: ez a mi Woodstockunk. S ha arra gondolunk, hogy mi volt ennek a legendás fesztiválnak a jelmondata: „ Három nap béke és zene”, akkor tényleg ez a mi Woodstockunk, mert elmenni a Dombosra öröm.
Ifj. Horváth László konokul kitartott eredeti ötlete mellett: igényes zene, irodalom, gasztronómia… Olyan művészeket vonultatott fel az elmúlt években, akik a zenei élvonalba tartoznak, irodalmi életünk izgalmas személyiségei. Egyszerre hagyományápoló és újító, felfedező a programja. Karizmatikus fesztivál Bácska kellős közepén, Szabadka és Újvidék között félúton. A Telecskai dombok lábánál. Horváth László „dombos életérzésről” beszél, ami több mint a hétköznapokat élni, több mint egy szimpla fesztiváli hangulat. Hogy pontosan mi ez? Gondolom, ahogyan megéljük az ottlétünket. Számomra feltöltődés, összetartozás, a remény, hogy bármi történt is velünk, van szép oldala is az életnek. Van remény a szebbre, a jobbra, hogy mi is jobbá válhatunk, meg hogy otthon vagyunk, ha felfedezzük magunknak az otthon szépségét a löszfal ölelésében.
Vasárnap ér véget a 16. DombosFest.
