Basahíd – Bikács

A nagykikindai község legdélebbi települése Basahíd, amely huszon-egynéhány kilométerre fekszik Nagykikindától a Nagybecskerekre vezető műút mentén. A faluban nincs magyar nyelvű óvoda és iskola, és már magyar lakos is alig van. A magyarság lélekszáma ötven fő körül lehet, akik főként Bikácson élnek, ami különálló településrész, és 2,5 kilométerre van Basahídtól. Bikács egykoron önálló település volt német és magyar lakossággal. Ma viszont a basahídi helyi közösség részét képezi szerb és magyar lakossággal, akik sok esetben vegyes házasságban élnek. A magyart már inkább csak az idősebbek beszélik.

Basahíd, illetve a basahídi helyi közösség zömében szerbek lakta település, valamivel több mint 3100 lakossal. A falu lakosságának lélekszáma, köztük a magyarságé is, már évtizedek óta csökken, egyrészt a lakosság elöregedése, másrészt a külső és belső migráció következtében. Továbbá a magyarok esetében a beolvadás is befolyásolja mindezt. A mezőgazdaság mellett más munkalehetőség nem nagyon van a faluban, ezért az emberek a nagykikindai gyárakba járnak dolgozni, bár mostanság nagyon kevesen, mivel leépült az ipar, és kevés a munkalehetőség – tudtuk meg Zoran Petrovićtól, a basahídi helyi közösség elnökétől, aki szerint a munkanélküliség magas a településen. Elmondta, hogy a lakosság zöme növénytermesztésből és állattenyésztésből él. Egyébként mindenki foglalkozik mezőgazdasággal, akár munka mellett is, így a faluban vannak 4-5 holdas gazdák, valamint olyanok is, akik 1000 holdat művelnek meg. Főként napraforgót, kukoricát, gabonaféléket és herét termesztenek. Az utóbbi időben két személy foglalkozik nagyban dohánytermesztéssel, 20–30 holdon. A paprika termesztése korábban népszerű volt, Törökkanizsára szállították a termést, de mára alábbhagyott a paprikatermesztési kedv. A faluban, illetve azon kívül, több tehénfarm található, némelyik 100 fölötti állatállománnyal. A helyi közösség elnöke kérdésesnek nevezete, hogy a tej körüli gondok miatt a tehénfarmok mennyire leszek képesek fennmaradni. Hozzátette, hogy a bikácsi legelők egykor fehérlettek a birkáktól, manapság viszont kevesebb a jószág, s a meglévőket viszonylag kis területen legeltethetik, mert a múlt század második felében felszántották a legelőket.

– A falu lakossága eléggé elöregedett. A múlt őszön és az idei tavaszon sokan elhunytak, több mint húszan, viszont január elsejétől április végéig három-négy gyermek született. Korábban sokan jártak be Nagykikindára dolgozni, viszont ahogyan az ipar ment tönkre, úgy csökkent a számuk. Mostanság elhanyagolható számú ember jár be Nagykikindára, ahova régen reggelente négy-öt teli autóbusz vitte a munkásokat dolgozni. Mostanság Basahídról és Töröktopolyáról egy busz megy, abban is tíz-egynéhány ember utazik. Katasztrofális a helyzet. A 3100 lakosú falu havi bevétele a helyi hozzájárulásából, amit a bérek két százaléka képez, 130–150 ezer dinár, egyszóval nevetséges összeg – közölte Zoran Petrović, aki szerint a falu gazdasági lehetőségeit nagyban meghatározza a földrajzi helyzete is, hiszen távol van a városoktól, Nagykikindától 22 kilométerre, Nagybecskerektől 33-ra található.

A helyi közösség elnöke elmondta, hogy a faluban 14 művelődési és sportegyesület működik. Köztük van labdarúgó-, karate- és  kosárlabdaklub, valamint van művelődési egyesület, amelynek 120 tagja van, vegyesen romák, magyarok és szerbek. A faluban található általános iskola több mint 300 tanulóval. Az oktatás kizárólag szerb nyelven folyik, akárcsak a helyi óvodában, ahol három csoport van. A településen található két templom, egy ortodox szerb görögkeleti és egy római-katolikus, az utóbbi Bikácson. A faluban van egészségház, gyógyszertár és állatorvosi állomás. Zoran Petrović viccesen megjegyezte, ha a magyarok nem gyógyítanák a teheneket, akkor nem lenne más, aki ezt elvégezi, mert az állatorvos és a technikus is magyar. A faluban van gáz- és vízvezeték, az utóbbi a helyi közösség tulajdona. Elmondta, hogy Basahídon két utca, Bikácson egy utca nincs kiaszfaltozva. Megjegyezte, hogy tavaly Bikácson 800 méter járdát építettek ki, tavalyelőtt pedig sportpályát. Néhány évvel ezelőtt pedig „megcsinálták” a közvilágítást Basahíd és Bikács között. A helyi közösség elnökétől megtudtuk, hogy naponta néhány alkalommal közlekedik buszjárat Bikácsra, az iskolás gyerekek és a munkások utaztatására.

A Basahídtól 2,5 kilométerre lévő Bikácsot műúton könnyű megközelíteni. A szebb napokat is látott falu két utcából áll. A főutcán a templomig aszfaltút vezet, csakúgy, mint a keresztutcán a temetőig. A főutca másik végéig maradt a rázós kő. Bikácsot már a középkorban is említik az okiratok, de a török hódoltság ideje alatt elpusztult, majd a Karátsonyi család telepítette be német és magyar lakosokkal a 18. és a 19. század fordulóján. Bikács egykor községi rangot viselő település volt iskolával, templommal. A múlt század harmincas éveiben több mint 400 lakosa volt, közel fele-fele arányban katolikus németek és magyarok. A második világháború következményeként a falu lakossága megfogyatkozott, lakosai szétszóródva élnek a világban.

A helybeli Sendula István éjjeliőrként dolgozik a Srbijagas cégben, a munka mellett a Bűnbánó Szent Mária Magdolna katolikus templom gondnoka, sekrestyése és harangozója is. Egyébként a templom szomszédságában lakik a családjával. Elmondta, hogy a múlt század 70-es éveiben vándorolt el a legtöbb magyar Bikácsról, főként Szabadkára, illetve külföldre távoztak. A negyvennyolc éves férfi becslése szerint Bikácson jelenleg 76-77 házban 200 lakos él. Közülük 50 magyar, illetve van egy német család is, valamint Basahídon további 5-6 magyar család. Elmondása szerint most már vegyes családok vannak Bikácson, mivel a magyarok nagy része szerbbel házasodott össze. Megjegyezte, hogy az ő felesége is szerb. Három gyermekük van, egy fiú és két lány, akik már a tízes és a húszas éveikben járnak. Hozzátette, hogy Bikácson körülbelül 50 gyerek van, akik Basahídra járnak iskolába, ahol szerb nyelven tanulnak. A gyerekek mind vegyes házasságból származnak, tiszta magyar nincs is közöttük.

– A gyerekek nagy része nem beszél magyarul, értenek, de keveset. A gyerekeimet próbáltam magyarul tanítani, de nem akartak, mert a többi gyerek sem beszél így. A gyerekek pedig úgy viselkednek, ahogyan a többség teszi. A fiam megtanult magyarul az öregapja és öreganyja mellett. Azok beszélnek hozzá magyarul, ő pedig szerbül felel nekik. Beszél magyarul is, amit akkor tudtuk meg, amikor vendégek jöttek Péterrévéről. A vendégek beszéltek hozzá magyarul, akiknek az akkor hat-hétéves fiam magyarul válaszolt. A lányaim értenek magyarul, de nem beszélnek. Én is nehezen beszélem a magyar nyelvet, kivált, ha gyorsan akarok mondani valamit. Magyarul csak akkor beszélek, ha magyarokkal találkozok. A munkahelyen is főleg szerbül értekezünk. Tizennyolc éven át kéményseprőként dolgoztam, akkor még beszéltem magyarul. Ha láttam, hogy az ügyfelek magyarok, akkor magyarul szóltam hozzájuk. Lenne igény a magyar nyelv tanulására, ha a gyerekekkel már kicsi koruk óta foglalkoznának és tanítanák őket. Azonban az óvoda és az iskola is szerb nyelvű. Én is szerbül tanultam az iskolában – mondta Sendula István.

A falu központjában álló, mostanság elég elhanyagolt állapotban lévő Bűnbánó Szent Mária Magdolna római katolikus templom 1936-ban és 1937-ben épült a magyar és a német hívek adományaiból. Sendula Istvántól megtudtam, hogy Bikács Torda leányegyháza, onnan jár ki a plébános minden hónap utolsó vasárnapján misét tartani. A misére 8–10 hívő jön össze az idősebbek közül. A templombúcsú július 22-ére esik, ha az nem vasárnapi nap, akkor a soron következő vasárnap tartják meg. A férfi szerint ilyenkor több ember elmegy a templomba. Sendula István megmutatta a templomot kívül-belül is. Közben elpanaszolta, ha ő nem lenne, nem tudja, hogy mi lenne a templommal. Elmesélte, hogy a templom elhanyagolt állapotban van, és beázik a teteje, amelyre új cserepet kellene tenni, mert a régi cserép tönkrement. Elmondta azt is, hogy három éve levették az épületről a magas tornyot, nehogy leessen, majd olyan tetőt tettek rá, mint egy fészerre. Felkalauzolt a toronyba is, ahol három harang lakozik. Az egyik kis haranggal kapcsolatban elmondta, hogy gyermek halálakor szokta meghúzni, illetve jégeső és zivatar közeledtekor. Sendula István szerint, ha Törökbecse irányából jön a zivatar, és meghúzza azt a harangot, akkor annak olyan a hatása, mintha valaki szétvágná a fellegeket, és ezek megkerülik Bikácsot. Majd hozzáteszi, hogy azt személyesen is látnom kellene.

Sendula István szerint Bikács és a helyi templom is több törődést érdemelne, mert keveset kap a falu a helyi közösségtől. A férfi szerint Basahídon már évek óta tatarozzák a templomot, kikövezték a helyi közösség épülete előtti utcát, parkosítanak és játszóteret építenek, majd sérelmezte, hogy Bikácson miért nem parkosítanak és építenek ugyanúgy játszóteret. Megjegyezte, hogy hat éve harcolták ki, hogy a temetőig műút vezessen, ahova esős időben csak sárban gázolva tudták kivinni az elhunytakat. Sendula István elmondta, hogy Basahídon és Bikácson nincs magyar kultúrélet. Elpanaszolta azt is, hogy tönkre tették a művelődési otthonukat, ami a falu központjában állt, a templommal átellenben. Amíg állt a művelődési otthon épülete – ami egykoron iskolaépület volt magyar és német gyerek számára – addig legalább bált tudtak szervezni, amelyen magyar és szerb zene szólt. A balkáni háborúk során azonban az épületbe menekülteket telepítettek, akik nem törődtek az épülettel, így végül összedőlt, majd eltakarították a maradékát is.