„Neked meg félretettem egy golyót”

Martonos egy évvel ezelőtt a migránsáradat kedvelt útvonala volt. Most, ahogy autózunk befelé, a faluba, csend és nyugalom van. Alig látunk egy-két padon ülő nénikét a kék termésüktől roskadozó szilvafák hűvösében. A település központjában sincs nagy élet: a boltból kijövő emberek sietősen kerékpárra pattannak, vagy autóba ülnek és távoznak. A helyi közösség épülete előtt azonban egy nagyobb csoport múlatja az időt. Kisgyerekek, nők és férfiak. Egy másik padon egy másik csoport üldögél. A felnőttek söröznek, hangoskodnak.

Szokatlan kép, de csak egy pillanatra tűnik fel, más ügyben látogattunk most a faluba. A központtól nem messze keressük Sörös Róbert rendőr otthonát. A rendőrtiszt azzal keresett fel bennünket, hogy írjunk az esetéről, ugyanis hivatása degradálásának tartja azt az ítéletet, amivel az elkövetőt büntették meg, miután őt szolgálat közben életveszélyesen megfenyegette.

Tavaly a migránsválság idején civilben járőrözött a magyarkanizsai rendőrőrs rendőrtisztje Martonoson. Előbb társával egy férfit igazoltattak, de miután bebizonyosodott, hogy rendelkezik érvényes személyi igazolvánnyal, útjára engedték. Ezt követően egy Mercedes gépkocsit állítottak meg.

– Azt láttuk, hogy közeledik a kocsi, s mintha nem ülne benne senki. Amikor mellénk ért, akkor láttuk, hogy egy gyerek vezeti. Visszafordultunk és leállítottuk. Mivel nem volt vezetői engedélye, szóltunk a magyarkanizsai közlekedési rendőrségen dolgozó kollégáknak, hogy jöjjenek és intézkedjenek. Amíg erre vártunk, megérkezett a helyszínre Lakatos Károly (36) helybeli lakos, feldúltan, káromkodott, majd számon kérte, miért igazoltattuk a komáját. Azt mondta, hogyha kell, még több koszovói albánt fog ide hívni Martonosra, s ha kell, felgyújtja az egész falut. Nekem meg elkészített egy golyót. Egyébként pedig pisztollyal fog bemenni a magyarkanizsai rendőrőrsre, elintézi, hogy engem „levetkőztessenek”, neki ugyanis komoly kapcsolatai vannak még Belgrádban is. És ő lesz a király Martonoson – mesélte a rendőrtiszt a történteket.

Lakatos Károly a történtek idején lopás miatt feltételesen volt szabadlábon.

Sörös Róbert és társa, Fodor Zsolt az esetről megtették a feljelentést a rendőrőrsön, majd onnan tovább ment a feljelentés a zentai bíróságra a hivatalos személy ellen elkövetett munkavégzési akadályoztatás, illetve életveszélyes fenyegetés miatt.

Ítélet is született: Lakatos Károlyt hat hónapos szabadságvesztésre ítélték a zentai bíróságon (Mirko Gašević ügyész képviselte az ügyészséget), mégpedig két évre felfüggesztve, és 5000 dináros átalánydíj befizetésére kötelezték.

Sörös Róbert úgy tartja, ez a büntetés nem védi meg egyfelől a rendőri szakma becsületét, másfelől olyan üzenete van, hogy akár életveszélyesen is megfenyegethetik a szolgálatban lévő rendőrt, ennek a következménye szinte semmi, illetve a büntetés kis túlzással annyi, amennyit kirónak a közlekedési rendőrök, ha nem kapcsoljuk be a biztonsági övet.

A rendőrtiszt azért fordult a nyilvánossághoz, mert úgy érzi, ha a rendőr az országot védi, képviseli, akkor a hivatalos személy megtámadása nem intézhető el ennyivel, az ország is védje meg őket. A bírósági ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Veljko Mijailović, a Szerbiai Rendőrök Szakszervezetének elnöke felháborodva nyilatkozta a sajtónak, hogy ez a bírósági ítélet szégyen és gyalázat. Azt jelenti, hogy megtámadni egy rendőrt tulajdonképpen semmi. A bűnözők ezt bármikor megtehetik, a büntetés elhanyagolható. A szakszervezeti elnök azt követeli, hogy a rendőrök elleni támadás, a rendőrök sértegetése tekintetében az országnak egyértelmű álláspontja legyen.

Sörös Róbert azon kérdésemre, hogy fél-e az életveszélyes fenyegetést követően, azt válaszolta, nem fél, volt ő már nagyon sok veszélyes helyzetben, de azért a családjáért aggódik, s nem tudja túltenni magát azon, hogy 5000 dináros büntetéssel megúszta az elkövető az életveszélyes fenyegetést úgy, hogy a meglévő feltételes büntetésére még egy feltételest kapott.

Martonoson hat évvel ezelőtt kezdődött meg a koszovói romák betelepülése. Megvették a romosabb, kisebb házakat, és beköltöztek. A falu élete megváltozott. Egyre több betörés volt, és a helybeliek az újonnan betelepülőket vádolták. Több alkalommal falugyűlést is tartottak, és a magyarkanizsai önkormányzattól kértek segítséget. Most Horvát Gergelyt, a helyi közösség elnökét kérdeztük, vajon még most is olyan sok a lopás, és olyan felháborodottak a martonosi őslakosok?

– A lopások megszűntek, de a kulturális különbségek látszódnak. Hozzávetőlegesen 100 betelepült koszovói lakos él a faluban. Valamennyien szociális segélyből tengetik az életüket. Lenne itt munka a paprikagyárakban, meg máshol is, de nem akarnak dolgozni. Másként élnek azok, akik nemrégiben telepedtek le itt, nálunk, mint a martonosiak. A paprikagyárakba nemcsak Magyarkanizsáról meg Horgosról hozzák a munkásokat, hanem Oromról, meg még messzebbről is – mondja a helyi közösség elnöke, s végigvezet a helyi közösség két éve felújított épületében. Rendkívül szép, ízléses festés, tisztaság mindenfelé. Az épület külsejét majd a következőkben teszik rendbe, mondta az elnök.

Kimegyünk a falu központjába, s mint általában mindennap, most is egy csoport iszogat a helyi közösség épülete előtt. Megszólítom őket. A harminc év körüli Tahiri, arra a kérdésre, hogyan érzik magukat Martonoson, azt mondja, nincs pénzük, éheznek. Amikor azt kérdezem, miért nem dolgoznak, egyből rávágják, mert nincs munka. Szociális segélyből élnek, de az nagyon kevés. Kéregetnek Újvidéken, Belgrádban, Prijepoljen… Egy másik fiatal koszovói betelepülővel együtt azt állítják, 28 évet éltek Németországban, de a németek hoztak egy olyan törvényt, ami miatt nem maradhattak. Kérdezem, ott dolgoztak-e? A válasz igen. Hogy miért telepedtek le éppen Martonoson, arra az a válaszuk, mert Magyarkanizsán vagy Szabadkán sokkal többe kerülnek a házak, itt már 2000 euróért is lehet házat venni. Hiába próbáltam megtudni, hogyan találtak rá erre kis bácskai falura, miért éppen ide jöttek, nem árulták el.