Fekete Dénes neve ismerősen csenghet azok számára, akik figyelemmel követik a Topolyán történő kulturális eseményeket. Májusban a Múzeumok Éjszakáján megrendezett gyalogtúrán szakértőként volt jelen, majd augusztus elején az Origo Open Festhez kötődő kiállításon és művésztelepen találkozhattunk vele.
Fekete Dénes (Fotó: Benedek Miklós)
E két esemény közötti időszakban diplomát szerzett, diplomakiállítására, amelynek címe Védelem volt, a pécsi Zsolnay negyedben, az M21 galériában került sor. Dénessel augusztus elején az Origo Art Colony ideje alatt beszélgettünk szobrászatról, művészetről, Topolyáról.
Hogyan lett belőled szobrász?
Ez nem volt tudatos döntés. A középiskolában eredetileg grafikára szerettem volna jelentkezni, és második helyre írtam be a díszítő szobrászatot. Végül a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában díszítő szobrász szakra vettek fel, ami azt jelentette, hogy épülethomlokzat-díszeket készítettünk gipszből, agyagból, és ezek tervrajzait kellett megtanulnunk. Emellett természetesen rendes szobrászati formákat kellett elkészítenünk. Amikor Szegedre jártam, a topolyai nagyszüleimnek még megvolt a kőfaragó műhelye. Nagyapámnak, Lakatos Lászlónak igen nagy mennyiségű márvány és féldrágakő készlete volt, a jugoszláv időkben egy országos szintű műhelyt működtetett. Ebből gyerekként nem érzékeltem semmit, csak láttam a köveket, ott játszottam köztük; imádtam azokat a gépeket, amivel megmunkálták őket. Az volt az egyik kedvenc játékom, hogy beosontam a műhelybe, és ott mozgattam a különböző karokat. Külön eseményszámba ment, amikor nagyapám a Kanadából hozott gátterján megengedte, hogy megnyomhassak egy gombot, és elinduljon a szeletelő gép, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas fésű, és mint a hentesek a szalámit, úgy szeleteli fel a márványt. Hogy, hogy nem, a háborús időszak tragédiája és a családi helyzet azt eredményezte, hogy ez a műhely megszűnt, de addigra már tudatosult bennem, hogy ha már szobrászatot tanultam, akkor ezt szeretném továbbra is folytatni. Ez a családi örökség, a forma utáni vágy valahol megmaradt, megtanultam tárgyként, háromdimenziós formaként kezelni a dolgokat. Úgy döntöttem, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára fogok jelentkezni, szobrász szakra, és elsőre felvettek. Így jutottam Pécsre. Mivel Pécs messze van, nem tudtam rendszeresen találkozni a családommal, és a műhely is a szemem láttára veszett el. Érdekes, hogy abban az időben az egyetem kőfaragó műhelye sokkal rosszabbul volt felszerelve, mint a nagyapám műhelye.
Melyik alapanyaggal dolgozol legszívesebben?
Kedvenc alapanyagom a puha agyag lett, az égetett kerámia, és a kedvenc kurzusom a kerámia volt, amit Nagy Márta kerámiaművész vezetett.
Etnográfia – Az óvó szem és a dárdaként röpködő átkok (Fotó: Benedek Miklós)
Tőle tanultam meg a színekkel bánni, mert a szememben ott találkozott először a hobbiművészet a tudománnyal, valóban felfogtam, hogy ez nemcsak játék, hanem nagyon komoly dolgok is vannak mellette; például a kémia, hisz a mázakhoz különböző mérgező anyagokat használunk, fontos, hogy milyen kristályszerkezeteket tudunk létrehozni a felületen, milyen színeket tudunk létrehozni a föld természetes alapanyagaiból. Ezeket mind megtanultuk, különböző kísérleteket végeztünk, megtanultuk az óegyiptomi technikákat is, olyan kék kis kerámiákat tudtunk készíteni, amilyet 4000 évvel ezelőtt az egyiptomiak is használtak kis istenszobraikhoz. Ezek mind lenyűgöző dolgok, nemcsak azért, mert az ember kézbe veszi az anyagot, amit különböző recept alapján kevernek ki, ami hasonlít a főzésre, hanem utána hatalmas átalakulás megy végbe azzal, hogy a vizes anyag bekerül a tűz terébe, és amikor onnan kikerül, egy csillogó vagy éppen matt felület jön létre; valahol irányíthatjuk ezt a folyamatot, hogy megközelítse az elvárásainkat, ez az irányított véletlen folyamata. Úgy döntöttem, hogy kerámiával akarok foglalkozni. De sajnos volt egy konfliktusom a mesteremmel, Palotás Józseffel, aki azt mondta, hogy kerámiából nem diplomázhatok, ezért nem is tudtam időben befejezni a tanulmányaimat, és az történt, hogy hat évvel később diplomáztam, miután az egyetem átköltözött a Zsolnay negyedbe, és egy világszínvonalú, műtermekkel ellátott kampusz jött létre, egy olyan múzeumi és természeti környezetben, amiről giccses módon csak annyit tudok mondani, hogy olyan mint egy Disneyland. Az, hogy nem diplomázhatok, lelki törés is volt, ráadásul az embernek meg is kell élnie valamiből, nemcsak az a rózsaszín köd van, amit a művészekkel kapcsolatban szoktak emlegetni, hanem bizony fenn is kell tartani magunkat, a számláinkat ki kell fizetni, és elkezdtem dolgozni, sokszor a szakmámtól teljesen független módon, először egy szemüveg-manufaktúrában.
Hogyan képzeljük el egy szobor elkészítését?
Ha egy monumentális szobrot akarunk felállítani, akkor ott tonnákat kell megmozgatni, gépekre van szükség, és mindez külön logisztika. Nagy különbség a festőkkel szemben, hogy ők megfestik a dolgokat, amit éreznek, és ez az intuitív munka ott egy látványos eredményt hoz létre. Egy szobrásznál, ha nemes anyagból készítik, akkor ez az egész munkának maximum a tíz százaléka. Nagyon komoly előmunkálatok vannak, az anyagok előkészítése, formák készítése, szakmák együttműködésére van szükség, mert egy öntödében ott kell, hogy legyen egy öntőmester, aki a bronz típusát és hőmérsékletét meg tudja határozni, a negatív formába pedig a viaszoló mester készíti el úgy a viaszformákat, hogy azok tökéletes öntvényeket hozzanak létre, a viaszformát pedig egy gipszformáról veszik le, amit a gipszmester készít, ő pedig a szoborról veszi le a formát. Ez a technika az elmúlt 5000–6000 évben, a bronzkor óta nem változott. Ezek már kihalófélben lévő szakmák, és sokszor van az, hogy a szobrásznak kell átvenni más munkákat is. A közös munka, amikor több szobrász összeáll, nagyon szép dolgokat tud eredményezni, de a költségek miatt egy ilyen szobor rendkívül drága. Emiatt én is inkább az olcsóbb anyagok felé fordulnék. Véleményem szerint a művész legfontosabb feladata, hogy gondolatokat közvetítsen a többi ember felé, hogy hatással legyen rájuk. Ilyen szempontból tudom a negatív érzéseket keltő műveket is elfogadni, mert hatással vannak az emberre, akár beszélünk az undorról, a félelemről, persze ha túl sok van belőle, az nem jó. Kompromisszumra kell törekedni, meg kell mutatni a szépet is, a kezdetet, a születést, de meg kell mutatni a tragédiát, a véget, a halált is, mert így válik egy kerek egésszé.
Milyen élmény volt a művésztelepet vezetni? Te mivel veszel részt az itt készült alkotásokból összeállított tárlaton?
Fekete Dénes Kultúrspagetti című alkotása az Origo Open Fest tárlatán (Fotó: Benedek Miklós)
Ez az első művésztelep, amit itt szerveztünk, és amit hivatalosan én vezetek. Ilyet nem csináltam korábban, igen sok stressz van vele, kevés az idő, nagyon sokszor olyan dolgokkal kell foglalkozni, ami nem az alkotás gyönyöréhez tartozik, hanem szaladgálni kell, és intézkedni, de úgy látom, hogy a kollégák, barátok mind maximálisan odateszik magukat, és egy nagyon jóízű kiállítás fog létrejönni. Itt nincsenek játszmák, nincsenek furakodások, a közös munka nagyon erős. Sokszor ezt csak itthon tudom megélni, itt tudom megtapasztalni, Topolyán. Ez az értékes ebben a városban, hogy egyaránt tudnak szerbek is magyarok is a jó felé tenni és hatni. Megpróbáltam topolyai témát választani a kiállítás témájának, de nem volt konkrét meghatározás. Mindenki egy-egy olyan benyomást, érzést hozott a kiállításra, amit érdemes megtekinteni. Én személy szerint topolyai lakosoktól kaptam segítséget; Varga Ilona a nagynénje házából több, mint száz éves dolgokat kölcsönzött, Bata Rózsika pedig a családi házukból egy napsugaras kaput kölcsönzött, és ezeket a tárgyakat, seprűket meg az ajtót olyan installációvá raktuk össze, ami az én szemszögemből egy történetet mesél el. Topolyán száz évvel ezelőtt majdnem minden szegényebb ház faoromzattal rendelkezett, aminek a díszítése napsugaras volt, ugyanígy a kapunak is, sőt a leírások szerint a tűzhelyek ajtaja is ugyanilyen díszítéssel volt ellátva. Ez a napnak a szimbóluma, az isteni szem szimbóluma, a jó fényének bemutatása, ami pajzsként szolgált a tűz, a rossz szándék, a rossz gondolat, a szemmel verés ellen. Meglátásom szerint a rosszat a boszorkányság jelentette. Egy olyan babona, amely az emberek mindennapjaihoz hozzátartozott, úgymint a szemmel verés, a Luca-nap, a mesékben megjelenő vasorrú bába, aki a kisgyerekekre átkot tud szórni. Ezt úgy jelenítettük meg, hogy az ajtó központi helyen szerepel, és ebbe a sugárba belecsapódnának a seprűk; az ajtó úgy van elhelyezve a falon, mint egy pajzs, ami véd, s közben dárdák röpülnek felé. Számomra ez a két erő harca, ami az életben szüntelenül jelen van. A munkának azt a címet adtam, hogy Etnográfia. Szerintem a kultúránknak nagyon fontos része volt az a szóbeli hagyomány, azok a történetek, amiket az emberek egymásnak adtak át, és teljesen élők voltak az emberek számára. Nagyon boldog voltam, amikor Kocsis Antal a kezembe adta a Cserepek és töredékek, topolyai mesék című kötetet, amiben egy mesét a dédmamám mondott el. Ezek a mesék, amelyek Topolyáról szólnak, teljesen olyanok, mintha Edgar Alain Poe írta volna. Olyan boszorkány és ördögtörténetek vannak benne, szellemekről és a halottakról, amikből akár filmet is lehetne forgatni. Ez a része volt a kultúránknak. Topolya az én szemszögemből önmagában egy örökség, egy nehéz örökség, mert nagyon sok minden történt itt a huszadik század folyamán, Trianontól kezdve a kilencvenes évek háborújáig, ami nagyon véres és nagyon szomorú történet. De ha az ember veszi a fáradtságot, és a felszín alá néz, kincseket tud találni, és olyan folyamatokat, amik pillanatnyiak és sajnos elmúlóak. Ilyenek például a napsugaras házak. Körülbelül két hete jártam Erdélyben, és a szász vidéken, Brassó környékén megdöbbenéssel láttam, hogy olyan élő falvak vannak máig, ahol ugyanilyen jellegű házak találhatók, és a mái napig laknak bennük, sőt vadonatújakat is láttam, mivel ott nem szakadt meg a hagyomány, megmaradt az igény, miközben pár száz kilométerrel arrébb Vajdaságban ez teljesen megszűnik. Van itt egy nagyon kemény nihil, egy pusztítás, ami egyszerre rémisztő, de egyszerre teret enged az újnak is, de ebbe az újba a réginek már csak az emléke fér bele. Az, hogy kit merre visz a sorsa, nem lehet tudni. Európát szinte körbeutaztam, sok mindent láttam, értékeket tapasztaltam meg, ami, úgy gondolom, nekünk is hasznunkra válik, de lehetséges, hogy ez a föld nem bírja el ezeket a dolgokat, és én sem tudok itt újra gyökeret verni. Amit viszont sehol máshol nem tapasztaltam, az az, hogy nemzetek ilyen jól együtt tudjanak működni. Egy olyan olvasztótégely lehetne Topolya, ami nagyon szép és nagyon jó dolgokat eredményezne, ugyanakkor kétélű ez a dolog. Ez meghatároz engem is, bárhol fogok élni, legbelül mindig is topolyai leszek, még akkor is, ha úgy jövök vissza, hogy megkérdezik, hogy ki vagyok és mit keresek itt.
A szobrász szemével nézve milyen látnivalókkal találkozhatunk Topolyán?
A legkézenfekvőbben számomra a paraszti-népi építészet lenne. A régióban vannak még napsugaras oromzatú házak, de egy-egy ilyen ház a maga nemében egyedi, és ezeket egyáltalán nem becsüljük meg.
Észrevenni az apró részleteket – Fekete Dénes festményei (Fotó: Benedek Miklós)
Mellette ott vannak még a barokk homlokzatú házak, amik a régi templomok hangulatát tükrözik. A harmadik lenne a még a monarchia idejében épült polgári házak homlokzata, de ezek is teljesen eltűnnek, a kirakatokkal teljesen tönkre teszik őket. Egyetlenegy jó példát tudnék felmutatni, aminek a homlokzata megközelíti azt a gondolkodásmódot, ami száz éve is működött. Köztéri munkákról nagyon nehéz beszélni, mert a Topolyai Művésztelepnek külön feladata is volt, hogy amint új épületeket hoznak létre, képzőművészeti alkotást helyezzenek el rajta. Ez sajnos mára megszűnt, a művésztelep nem kapja meg erre a támogatást. Ami a köztéri szobrokat illeti, Topolya nagyon szegény ilyen szempontból. Azt a Szentháromság-szobrot, ami az első igazi köztéri szobra volt a városnak a Kálvárián kívül, szerintem nagyon nem megfelelő módon újították fel. Itt jelenik meg az, hogy a pályázatokon az nyer, aki a legolcsóbb ajánlatot teszi, és ez azt jelenti, hogy nem biztos, hogy szakmailag hozzáértő kezekbe kerül. Így történhetett, hogy a 130 éves szobrot gyakorlatilag teljesen tönkretették. Viszont a Művésztelepnek rengeteg festménye van, ami viszont indokolná egy új képtár létrehozását.
Jövőbeli tervek?
Szeretnék a doktori programba jelentkezni, ami azt jelentené, hogy vissza tudnék menni az egyetemre, hiszen az elmúlt hat évben nem voltam egyetemi hallgató. Nagy Mártához szeretnék menni a kerámia tanszékre, de nemcsak porcelánnal vagy magastüzű kerámiával foglalkoznék, hanem többféle anyagot szeretnék kombinálni, megvannak hozzá a műtermek. A programom része lenne a topolyai múzeum is, más nagyobb hadtörténeti múzeumokkal együtt, ahol olyan anyagokat keresnék, amelyek meglepő módon, de Topolya múltjához is kötődnek. A fegyver és a háború témája az, amire építenék egy olyan koncepciót, amin több éven keresztül tudnék dolgozni.
