Nálunk a hűtőben csak elvétve akad szalámi. Eddig azt gondoltam, nem kell enni a ki tudja miből készült szalámit. Ha felvágottat akar enni a gyerek, akkor egyen kolbászt. Az legalább húsból van. Megdőlt az elméletem, s tulajdonképpen kétségbe vagyok esve. Mert, ha még a kolbász sem az igazi, akkor hol tartunk? Milyen világ ez?
Friss kolbászt vásároltam. Többet is a kelleténél, mert az elárusítónő rábeszélt, ugyan ne hagyjam már ott az utolsó egy párat. Engedtem a rábeszélésnek. Annak rendje módja szerint odatettem sütni, s már az elején láttam, hogy mintha lilás színűek lennének a serpenyőben szépen sorakozó kolbászok, meg mintha savanyú illatuk is lenne. De hamar elhessegettem a gondolatot, készítettem a levest, a főzeléket, közben telefonáltam… A kolbász meg szép lassan sült és ahogy haladt az idő, az olaj nem piros lett a fűszerpaprikától, ahogyan az lenni szokott, hanem liláspiros – mintha hipermangánt öntöttek volna bele –, és a tetején úszkáltak rózsaszínes kis „szigetecskék”, olyan, mint mikor túlforralja az ember a húslevest. Nem akartam hinni a szememnek. Ekkor már az illatra is odafigyeltem: már nem volt savanyú szag, de kolbászszag sem. Addig bámultam tehetetlenül a több mint egy kiló kolbászt, hogy közben készre sült, s egyre lilább, pirosabb lett az olaj körülötte.
Úgy, ahogy volt: olajostól, mindenestől beletettem egy üveg edénybe mindet, és visszavittem a henteshez. Nem kiabáltam, nem cirkuszoltam, csak kibontottam a jénai tálba szépen sorba rakott kolbászokat és megmutattam. Kérdésemre, látja-e, hogy milyen színű az olaj meg a kolbász is, a madárcsontú, megszeppent elárusítónő csak egy halk igent mondott.
Dühös voltam, amiatt is, hogy ilyesmivel etetnek bennünket, meg amiatt is, mert kevés az időm és kezdhetem elölről az ebéd készítését. Ki kell találni valami gyors, de finom húsfélét a főzelék mellé.
Közben néztem a meggyötört arcú fiatal nőt, aki csak állt némán. Ő vétlen, mégis neki kellett ebben a kellemetlen helyzetben helytállnia. Mivel számlát sem kaptam, s nemcsak a kolbászt vettem, hanem darált húst is, így nem tudtuk, csak hozzávetőlegesen, hogy mennyit is fizethettem. A fiatalasszony, mint egy mentőövbe, úgy kapaszkodott a lehetőségbe, hogy végre csinálhat valamit: kiemelte sorra a kolbászokat az üvegedényből, felsorakoztatta őket egy papírra és lemérte a megsült kolbászt és annak az árát visszaadta.
Nem szóltam semmit. Elmenőben csak annyit vetettem oda, hogy azért tudja ugye, hogy a darált hús is hagy kivetni valót maga után. A nő csak kényszeredetten mosolygott.
Amikor készítettem a szármának a tölteléket, láttam, hogy rengeteg a zsír a darált húsban. Megfordult a fejemben, hogy: na megint az éhetetlen kereskedő, a hentes, aki a 10 deka húson próbál meggazdagodni, de elhessegettem a gondolatokat és csináltam tovább a dolgomat. A szárma rotyogott, oda se figyeltem rá, mert minden gondolatomat lekötötte a liláspiros kolbász.
Igaz, hogy a hentesboltban nem csináltam jelenetet, de amikor hazaértem, egyre jobban nőtt bennem a feszültség. Tudni akartam, mit tettek a kolbászba. Felhívtam egyik rokonomat. Türelmesen végighallgatott, más lehetősége nem is igazán volt, mert csak úgy dőlt belőlem a panasz. Amit nem mondtam el a hentesboltban, most vulkánszerűen kitört belőlem, és minden indulatomat ráfröcsköltem.
Megnyugtatott, karotin lehetett a kolbászban, és ez engedélyezett színezőanyag, nem lesz tőle senkinek semmi baja, mondta.
– Minek a kolbászba színezőanyag? – kérdeztem naivan.
– Mert nem, vagy nem csak húsbolt készült – mondta kimérten.
– Ha nem húsból készül a kolbász, akkor miből? Mit kellett befesteni?
– Például a szójapelyheket vagy a szójagrízt vagy a bőrkéket. Azt tudtad, hogy már a szalonna sem feltétlenül igazi, ami a kolbászba kerül?
– El sem hiszem.
– Bizony, már a szalonnát is lehet helyettesíteni. A szalonna ugye eladható szeletenként, eladható kisütve zsírként, ezért vannak, akik egyfajta port használnak az igazi szalonna helyett a kolbász bekeverésekor. Ezt úgy képzeld el, mint a pudingot: vízzel felhígítják a port, az egy nap alatt megdermed, és olyan tulajdonságai lesznek, mint a szalonnának – magyarázta a szakember.
Döbbenten hallgattam, majd magamba roskadva köszöntem el.
A gyanús szárma ez alatt az idő alatt rotyogott. Miután elkészült, kivettem egyet, hogy megkóstoljam. A hús egyenesen büdös volt. Az első gondolatom az volt, hogy fogom az egészet és vaskaszróstól elviszem a hentesboltba. Aztán picit megnyugodtam és rájöttem, hogy ugyan miért adnám oda neki még az édesanyámtól örökölt vaskaszrót is, így hát kivettem kettőt, beletettem egy műanyag dobozkába és ismét elmentem a hentesboltba. Zárva volt. Felakasztottam a lakatra a tulajdonosnak szánt ebédet, majd a szomszéd gyümölcsárussal közöltem, hogy a kolbász után a szármából is hoztam kóstolót.
Az idős asszony riadtan nézett rám. Látszott rajta, hogy mindent tud. Csak annyit tudott magából kipréselni, hogy ma már nem lesznek itt, holnap reggel nyitnak újra. Mire én azt válaszoltam: „nem baj, ennek a szármának tulajdonképpen mindegy mikor eszik meg, mert most is, meg holnap is ehetetlen lesz”. Ezzel otthagytam a csomagomat.
