Igencsak tevékeny és eseményekben gazdag életet mondhat magáénak a 88 éves szabadkai nyugalmazott testnevelőtanár, Ladóczki Gábor, akinek a Palicsi-tó partján mozgalmas gyermekkora volt, de jócskán belekóstolt a háborús borzalmakba is. A belgrádi testnevelési egyetem elvégzése után Szabadkán több iskolában is gondoskodott a gyermekek testi épüléséről. Tanított a gimnáziumban, a tanítóképzőben, a gépészeti iskolában, az egykori matematikai gimnáziumban, több mint húszéves tapasztalattal a háta mögött 1976-ban kinevezték a műszaki főiskola tornatanárává.
Pedagógusként mindig azt hangoztatta: „Tehetséges gyerek mindenütt van, csak meg kell találni!” (Molnár Edvárd felvétele)
Ebben az intézményben dolgozott egészen 1992-es nyugdíjba vonulásáig. Gyermekkorától aktívan részt vett a palicsi és a szabadkai sportéletben, úszott, vízilabdázott és jégkorongozott is. 100 és 200 méteres mell- és pillangóúszásban többszörös jugoszláv bajnoknak mondhatja magát, hokiban nemcsak a Palics, hanem a Spartacus és a belgrádi Partizan színeiben is szerepelt, utóbbival szintén többszörös országos bajnok lett, illetve részt vett az 1957-es moszkvai jégkorong-vébén is. Sporteredményeit, tevékenységi köreit felsorolni is nehéz lenne, talán elég, ha hozzátesszük, hogy versenyzői pályafutása végeztével edzősködött és bíráskodott is, több éven át irányította a Spartacus vízilabdacsapatát, illetve az országos jégkorongbírók egyesületét is.
Többen, több helyütt szóltak már elismerően több évtizedes munkásságáról, díjakat is kapott életpályája elismeréséül, legutóbb a magyar állam köszönte meg a vajdasági sportélet felvirágoztatásában szerzett elévülhetetlen érdemeit, a múlt héten a szabadkai Főkonzulátuson Magyar Arany Érdemkereszt elismerésben részesült a tehetséges fiatalok felkarolása és gondozása terén kifejtett fáradozásaiért.
Ladóczki Gábor átveszi a kitüntetést dr. Babity János főkonzultól (Molnár Edvárd felvétele)
Amikor felkerestem otthonában, hajlott kora ellenére igen életerős Ladóczki Gábor mosolyogva fogadott, bevezetett a szobájába, és első kérdésemre hihetetlen életútját kezdte részletezni. Példátlan emlékezőtehetsége révén napra pontosan elevenedtek meg gyermekkora eseményei is, több helyütt még az elregélt nap minden rezzenését, az elfogyasztott ételeket is olyan aprólékossággal tudta felidézni, mintha csak időutazás lenne. Pillanatokra megelevenedtek előttem az események, szinte éreztem az ízeket. Csillogó szemmel, belehevülve mesélt, legtöbbet azonban gyermekkoráról tudhattam meg, hiszen megkértem, olyan emlékeket idézzünk föl, amelyek talán a legmeghatározóbbak voltak az életében, a kamaszkorában lezajlott második világháború forgatagában annyi minden történt vele és családjával, hogy csak úgy sorjáztak a történetek.
Végeláthatatlan lehet az emlékek sora, ha a gyermekkorára gondol. Ezek közül a momentumok közül csak szemezgetni tudunk. Egy pedagógus esetében különösen érdekes lehet, hogyan emlékszik vissza az iskolás évekre?
– Amikor eljött az ideje, ikertestvéremmel, Jancsival, beiratkoztunk a szerb gimnáziumba, mert olyan törvény volt, hogy állami tisztviselők gyermekei csak szerb iskolába járhattak – hiába volt magyar mindkét szülő. Szerbül egy szót alig tudtunk, apánk se beszélte a nyelvet. Nem is nagyon ment, francia nyelvből pl. pótvizsgára buktunk. De aztán 1940-ben változott a törvény, rögtön át is mentünk magyar osztályba. Itt már feljavultunk, jó tanulók lettünk, kitűnő és jeles között. Nem is lehetett intőt hazavinni, apánk még a sporttól is eltiltott volna bennünket.
A sportok iránti szeretete is ebben az időszakban alakult ki?
– Igen, már a gyerekkoromat is nagyban meghatározta a sportolás. Először az úszásba szerettünk bele, abban az időben naponta kétszer tréningeztünk, egész délelőtt a palicsi sportklubban evett bennünket a fene, aztán hazamentünk ebédelni, majd rohantunk vissza. Apánk irtó mérges volt, hogy nem pihenjük ki magunkat. De mi nem fáradtunk el. Néztük a pingpongozókat, kipróbáltuk az evezést, a vitorlázást is, sőt, mivel a palicsi sportklubnak volt hokicsapata is, a jégen is kipróbáltuk magunkat. Nem is ment rosszul, ráadásul remek csapatunk is volt, 40-ben mi és a becsei sportklub tartott hokibemutatót Belgrádban. Később a válogatottban is játszottam, az egyetem idején öt évig a Partizan színeiben szerepeltem.
Később katonai iskolába járt. Mi vitte rá, hogy a tiszti pályára lépjen?
– Eljött 1943, a gimnázium negyedik osztálya, a pályaválasztás. Nem tetszett sem a kereskedelmi, sem a technikai iskola, nem tudtuk, merre tovább, amíg Jancsi, a testvérem nem talált egy cikket, hogy lehet menni hadapródiskolába, csak felvételi vizsga kell hozzá. Anyánk hallani sem akart róla, apánk viszont úgy fogalmazott: hagyd, menjenek csak, úgyse veszik föl őket.
Három napos orvosi vizsgálatok és felvételi tesztek következtek Szegeden, sikerrel is vettük őket, nem sokkal később már vittek is bennünket Marosvásárhelyre, az ottani iskolába. Megszerettük nagyon, rend volt ott, de emellett rengeteg érdekes dolog is: lovaglás, tereptan, matematika, gyakorlati kiképzés. 1944 nyarán hazajöttünk a nyári szünetre, jöttek az oroszok, bombázások voltak, Szabadkán és Palicson is. Apámat addigra besorozták, a Felvidéken a munkásszázadot vezette, fogságba is esett 1945-ben, a háború utolsó napján Prágánál – 1946-ban bíróság elé is állították, végül nem csukták le, de egy ideig nem kaphatott sehol munkát tanítóként.
Azokban az években többször is változott az ország neve az aktuális háborús erőviszonyok függvényében. Lehetett egyáltalán iskolába járni, a tiszti képzés nem járt azzal a veszéllyel, hogy harcra fogják a fiatalokat?
Ladóczki Gábor és a másik három kitüntetett: dr. Mészáros Zoltán, Mihályi Katalin és Faragó Árpád (Molnár Edvárd felvétele)
– Dehogynem. Próbáltuk folytatni a tanulmányainkat, ellenben már nem Marosvásárhelyre tértünk vissza tanulni, hanem egy másik hadapródképzőbe, Pécsre. 1944 decemberében aztán jött a hír, hogy az egész iskola utazik Németországba. Be is vagoníroztak bennünket, nem tudtuk, hová visznek – végül Bergen-Belsennél, a koncentrációs tábornál ért véget az utunk. Hogy ott mik voltak, azokkal a szegény zsidókkal mit csináltak! A zsidókat a kiképzőtábor közepén helyezték el, hogy ne bombázzák a területet. Micsoda kegyetlenkedés zajlott ott. Láttam, hogy kivezették a tűző napra a zsidókat sétálni, némelyik szerencsétlennek annyi ereje nem volt, hogy a csajkáját vigye, hanem húzta maga után. Egyszer odamentem a közelükbe, és egy darab kenyeret odadobtam nekik, majdnem lelőtt az SS-katona. Leírhatatlan, milyen körülmények uralkodtak ott. Minket kiképzésre vittek, páncélosokat kellett volna kilőnünk, de mindezzel is szembesültünk 1945. áprilisi ottlétünkig.
Belegondolni is szörnyű mindebbe, tizenéves fejjel valószínűleg örök sebet hagyott Önökben. Hogyan jutottak haza, meddig tartott még a kálváriájuk?
– Gyalog megindítottak bennünket általunk nem ismert helyre, májusban Steinbeck faluba vezényeltek bennünket, majd érkezett hét angol katona, akiknek meg kellett adnunk magunkat. Fogságba estünk, de barátságos bánásmódban részesültünk, mert a magyar csapatok ellenállás nélkül adták fel a harcot, ezért kedvezőbb volt a megítélésünk. Mi gyakran csak fociztunk meg lődörögtünk. Augusztus végén érkezett egy jugoszláv delegáció, hogy összegyűjtse a délvidéki katonákat. Jelentkeztünk mi is, voltunk vagy kétszázan. Elég durván bántak velünk, vagonokba zsúfoltak bennünket, napokig utaztunk, majd Újvidéken és Zimonyban is fogva tartottak, dolgoztattak bennünket egy ideig. Eljött végül a hazajövetelünk napja is, szeptemberben elengedtek minket. 17 évesek voltunk, borzasztó év állt mögöttünk, de itthon is folytatódott a zaklatás, még az iskolától is eltiltottak minket. Ráértünk, apánknak sem volt munkája, hát elmentünk dolgozni, méhkaptárakat pakoltunk, fát vágtunk. Végül egy jóakarónk visszacsúsztatott bennünket az oktatási rendszerbe.
Az egyetemi éveket Belgrádban töltötte, a Partizan hokiklubban is szerepelt évekig, de végül visszatért Szabadkára. Nem találta meg a fővárosban a számításait, vagy csak hazahúzta a szíve?
– A testnevelési karon tanultunk, ott végre lenyugodtak körülöttünk a kedélyek. Pénzt úgy szereztünk az ottani élethez, hogy éjszakánként eljártunk vagonokat kipakolni, amiért elég jól fizettek. A belgrádi évek után visszatértem Szabadkára, mindig is itt szerettem élni, ez később sem változott meg.
Ebben az észak-bácskai városban kezdte meg pedagógusi tevékenységét is és bő negyven évvel később itt is fejezte be a pályafutását.
– 1954-ben kineveztek tanárnak a magyar gimnáziumba. Egyszer csak hívattak az oktatásügyisek, hogy másik iskolába helyeznek, a tanítóképzőben le is húztam 11 évet – az egyik legkellemesebb emlékem, hogy mivel az iskolának nem volt sportpályája, én viszont tanultam pályakészítést, a diákokkal építettünk pályákat. A következő állomás a tanári pályámon a technikai iskola volt, ahol rendkívül tehetséges diákok tanultak, érdemes volt velük foglalkozni – ezt bizonyítja, hogy kétszer is megnyertük a diákolimpiát. Itt már igazgatóhelyettesként is ténykedtem. Szerettem a főiskolán is tanítani, büszke vagyok rá, hogy sikeres mérnökök generációi edződtek a kezeim alatt.
Milyen tanárnak és edzőnek írná le önmagát? Melyek azok a jellemvonások, amelyekkel rászolgált erre a kitüntetésre?
-A gyerekeket nem a tudásuk alapján osztályoztam, mindig azt vettem legfőképpen figyelembe, hogy magukhoz képest mennyit haladtak. Nincsenek meg mindenkiben ugyanazok a képességek, de fejlődésre van lehetőség minden téren, az előrehaladásra való törekvést mindig díjaztam. Az egyik vezérelvem a pontosság volt, amit meg is követeltem. Szigorúnak, de barátságosnak is tartottak a diákok.
