Kabók Pál ma Szabadkán él. Hatvan évvel ezelőtt a kisoroszi születésű fiatalember Nagykikindán járt iskolába. Ott tanulta ki a méretvevő szabó mesterséget. Pali bácsi 1956-ban 16 éves volt. A nagykikindai fiatalok a Magyar Közösségbe jártak. Mozira nem volt pénzük, így ebben a közösségi házban gyűltek össze beszélgetni.
– A magyar forradalomról a rádióból értesültünk. Ördög Sándor műszerész volt, ő fabrikált egy rádiót, és azt hallgattuk, főleg az Amerika Hangját meg a Szabad Európa Rádiót. Kezdetben jó hírek jöttek, ám amikor az orosz hadsereg bevonult Budapestre, elkezdtünk szervezkedni. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, de voltak nálunk idősebbek is ebben a társaságban. Volt egy Tóth bácsi, akinek a keresztnevére nem emlékszem, ő volt a csoportunk fő mozgató rugója. Olyan 40–42 éves lehetett, de mi már akkor bácsinak hívtuk. Rajta kívül Hincsics József az amatőr színház rendezője és színésze, valamint Ladik Mihály voltak azok, akik buzdítottak bennünket. Mi ugyanis a rádióban azt hallottuk, hogy a magyarok csak tartsanak ki, jönnek az amerikaiak és ki fogják űzni az oroszokat és a forradalom győzni fog. El is döntöttük, hogy szerzünk fegyvereket és átmegyünk Magyarországra harcolni. Persze a nyilvános beszélgetésekben azt kellett mondanunk, hogy azért akarunk fegyverhez jutni, hogy megvédjük Jugoszlávia határait. Addig lehetett szervezkedni, amíg Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségen volt. Ám amikor már Nagy Imrét elvitték, kiadták, akkor megváltozott a helyzet. Az UDBA egyenként behívatott minket és kikérdeztek. Megfenyegettek, hogy ne szervezkedjünk, sehogyan sem mehetünk át harcolni. Engem kétszer is berángattak – meséli Pál.
A szervezkedés abbamaradt, a nagykikindai forradalmárok végül nem mentek a ruszkik ellen Magyarországra harcolni, de a tenni akarásuk nem lanyhult. A rádióból értesültek arról is, hogy az emberek megindultak Nyugat-Európa felé, meg Jugoszlávia felé is. A forradalom elbukott és menekülnek az emberek. Jugoszlávia felé is.
Kabók Pál és a társasága ekkor eldöntötte, hogy a menekülőket fogják segíteni. Ennek az akciónak is Tóth bácsi volt a szervezője, akit az oroszlámosi vasúton dolgozó Dušan Trnić értesített, hogy a szerb–magyar–román hármashatáron is érkeznek 56-os menekültek, illetve később, hogy hányan jöttek át. A fiatalok úgy döntöttek, kimennek a határra várni őket. Pál úgy emlékszik, hogy 56 decemberében mentek ki Madányba, és a határon lévő árokban húzták meg magukat.
– Még volt szögesdrót a magyar meg a román határon is, de a magyar oldalon már szét volt vágva, le volt taposva. Ezen át jöttek az emberek. Persze a határőrség védte a magyar határt. Óránként lovas rendőrök járőröztek és lövöldöztek a levegőbe is, meg a menekülők után is, ide át, hozzánk, a mi területünkre. Arról tudtunk, hogy a határ egész szakaszán érkeznek menekülők, és főként a bácskai szakaszon jöttek, de voltak itt nálunk is. Nem sokan, naponta egy család, vagy 2-3 fiatal. Megvártuk őket, míg átértek a határon, és elkísértük Oroszlámosra az érkezőket, ott pedig vonatra ültettük őket. Nagykikindán az Internátusban szállásolták el mindegyiküket, ma ez az emeletes épület az Ivo Lola Ribar Általános Iskola épülete. Februárig voltak itt, ekkor tudomásunk szerint Šidre, egy másik befogadó központba szállították őket. Amíg Nagykikindán voltak, nem volt lehetőségünk tartani a kapcsolatot velük. Mi nem mehettünk be, őket meg nem engedték ki. Emlékeim szerint ez zárt befogadó központ volt. Ahogy múlik az idő, egyre többször eszembe jutnak, ahogyan jöttek a zöldhatáron át. Sárosak, piszkosak voltak. Nem volt náluk csak egy kis tarisznya, semmi más csomag. Fáradtak és éhesek voltak. Akikkel beszéltünk, azok azt mondták, a zaklatások miatt indultak el. Állandóan fegyvert kerestek náluk, hát megelégelték, s elindultak az ismeretlenbe. Azt mondták, odahaza, Magyarországon azt hallották, hogy Jugoszláviában menedékre lelnek, itt befogadják őket.
S valóban így is volt, nem csak a határőrök nem bántották, sőt átengedték és irányították őket a befogadó központokba, de a helyi lakosság is részvéttel tekintett rájuk. Nemcsak a magyarok, hanem az őslakos szerbek is. Mindenki érezte a hatalmas küzdelmet, amit a magyar nép vívott a szabadságáért. Az eltiport forradalom nagy részvétet keltett nemcsak a nagykikindaiakban, hanem az egész bánsági magyarságban és szerbekben is. Mostanában gyakran álmodom ezekről a történésekről. Feltűnik előttem az a két kisgyerek a hármashatáron, akiket a halott, lelőtt szüleik mellett találtunk meg. 6-7 éves kisfiúk lehettek. A kisebbik sírt, a nagyobbik pedig megállás nélkül mondogatta, hogy a szüleik azt mondták, semmilyen körülmények között ne hagyják el egymást. Nagyon megrendítő volt – meséli Pál.
A nagykikindai „forradalmárok” közül ma már csak kevesen élnek. Pál azt meséli, hogy Lipták (akinek a keresztnevére már nem emlékszik), felmászott az internátus emeletére, elvegyült az 56-os menekültek között, és velük együtt Olaszországba távozott, majd Amerikában telepedett le. Papdi István Ausztráliában él, a zaklatások elől menekült el. Ő volt a fiatalok biztatója, hogy menjenek harcolni Budapestre. Vida Sándort is többször zaklatták.
Pál emlékezetében sorjáznak a nevek, akik ott voltak 1956-ban illetve 57-ben a Magyar Közösségben: Salgó József, Vida József, Mészáros András, Müller Ferenc, Lackovity Ervin, Mihók…
Kabók Pál nem tartotta a kapcsolatot az ide érkező 56-os menekültekkel, de levelezett rövid ideig egy magyarországi lánnyal, aki a hozzátartozói után érdeklődött.
– Akácsi Magdolnának hívták a lányt. Salgó József hozta a levelet a mezőtúri lányoktól. Ennek a Magdolnának írtam 2-3 levelet. Ő a rokonsága és a testvére felől érdeklődött, mert úgy tudták, hogy ide jöttek át hozzánk, Jugoszláviába. Természetesen mi nem tudtunk választ adni, hogy hol lehetnek. Én 1958-ban kaptam meg a segédlevelemet, előbb Kragujevacon dolgoztam, majd Zágrábban, ezután pedig a szabadkai Željezničarban helyezkedtem el. Ez a készruhagyár készítette az uniformisokat a rendőröknek, a vasutasoknak… Mivel méretvevő voltam, utaztam az országban mindenfelé. A 80-as években Szkopjéba küldtek a vasúthoz. Ahogy ott vettem a méreteket, megkérdezték, honnan jöttem, s amikor elmondtam, hogy Szabadkáról, s kiderült, hogy magyar vagyok, akkor azonnal mondták, hogy vannak itt magyarok a pályamunkások között. Szkopjéban magyar utca is van, és itt éltek. Mint mondták, 56-os magyarok voltak. Nekik is készítettünk egyenruhát, róluk is vettem méretet, és akkor beszéltem velük néhány szót. Azt mondták, itt akartak maradni, és ide telepítették őket. Elégedettek a sorsukkal, tették hozzá – mesélte Pál.
