Hajdújáráson 1956 őszén és 1957 tavaszán összesen 5000 56-os menekült haladt át. A forradalom leverése után kezdetben csak hárman-négyen érkeztek, később már nagyobb csoportok is megjelentek az országhatár melletti településeken, így Hajdújáráson is. A jugoszláv hatóságok a szövetkezetet bízták meg a menekültek ellátásával. A szövetkezet napi 1 dollár 72 centet kapott a magyar menekültek ellátásáért. Amikor már tömegével érkeztek, a művelődési otthon termébe szalmát terítettek, a katonaságtól takarókat kaptak, és itt helyezték el a forradalom bukása után hazájukat elhagyókat.
,
Ahogy nőtt a menekültek száma, úgy bővült az ideiglenes befogadó központ. A szövetkezeti otthon mellett az Ingus-kastélyban is menekülteket helyeztek el, noha abban az időben itt iskola működött. Kezdetben főztek rájuk, a szövetkezet emberei segítettek az ellátásban, később pedig már bevonták az itt tartózkodó fiatalokat is. Ők vágták a marhákat, sertéseket, sütötték a kenyeret, és főztek a hatalmas kondérokban, ezt néhai Baráth Károly mesélte. Nemcsak a hajdújárási, hanem a többi tábor is nyitott volt. Az itt tartózkodók sétálhattak, ismerkedhettek. Péics Illés 56-ban 20 éves volt, öccse, Károly 16, Irén pedig mindössze 4.
Károly szerint nemcsak az ő családjuk igyekezett segíteni a bajba jutott magyarokon, hanem Hajdújáráson még nagyon sokan segítették őket.
– Nem úgy kell elképzelni, hogy itt több ezer ember jött át a határon egyszerre. Nem. Ahogy jöttek, elhelyezték őket, gondoskodtak róluk, és amikor megteltek a befogadó központok, akkor továbbvitték buszokkal, vonatokkal a menekülőket. Nagyon szervezetten történt minden, annak dacára, hogy ahogy múlt az idő, egyre többen érkeztek. De nemcsak az állam gondoskodott róluk emberhez méltóan, hanem a falubeliek is. A mi családunk is, meg más családok is adtak nekik élelmet, ruhát, beszélgettek velük, meghívták őket magukhoz – emlékezik vissza Károly.
– Az én édesanyám nagyon jó lelkű asszony volt, s meghívta azt a két fiút hozzánk vasárnaponként ebédre, akikkel mi a faluban megismerkedtünk. Az egyik Kiss Miklós volt, a másik meg Szabó Imre. De nemcsak ők jártak hozzánk, a szülői házba, hanem mi is bejártunk oda, ahol ők laktak. Egy idő után elvitték őket Palicsra, a Nagyterasz közelében volt a befogadó központ, és ott is meglátogattuk őket. Talán egy hónapig lehettek itt nálunk a faluban. Ők mesélték az ő életüket, mi meg a mienket, és így egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Kijártunk hozzájuk Palicsra is egészen addig, amíg el nem vitték őket Bajina Baštára – mesélte Károly.
A befogadó központokban mindennap kilenc óra táján krétával felírták egy táblára, hogy melyik ország hány magyar menekültet fogad be, és akik akartak, jelentkezhettek. A Péics fiúk egészen addig tartották a kapcsolatot a két pesti sráccal, amíg azok nem vándoroltak ki Nyugatra.
– Szabó Imrével megszakadt a kapcsolatunk, miután ő külföldre ment, viszont Kiss Miklóssal továbbra is tartottuk a kapcsolatot és most már mondhatom, hogy életre szóló barátságot kötöttünk. Miklós először Franciaországba ment, ott dolgozott egy évig, aztán Ausztráliába vándorolt ki, és Sydney-ben telepedett le. Autószerelőként dolgozott. Európából, de később Ausztráliából is küldte a leveleket, meg a fényképeket. Mindig azt mondogatta, soha sem fogja elfelejteni a Hajdújáráson töltött napokat – meséli Károly a könnyeivel küszködve.
Évekig nem mert Magyarországra hazamenni. A szüleit viszont látni szerette volna, és itt, Hajdújáráson, a Péics családnál találkozott velük. Károly azt meséli, nagy volt az izgalom, amikor készültek a rég nem látott barát fogadására. Felajánlották neki, hogy majd a falu szélén megvárják, és elvezetik a családi házig, de Miklós azt mondta, nem szükséges. Évtizedek teltek el, de a pesti fiú vajdasági emlékei nem koptak meg. Károly könnyes szemmel mesélte, hogy még csak meg sem állt kérdezősködni, hogy merre van a ház, amit keres, hanem egyenesen behajtott az udvarukba.
Azóta több alkalommal találkoztak. Egyik ilyen találkozás alkalmával mesélte el Juhász Irénkének, a legkisebb Péics testvérnek, hogyan sikerült neki átjutni a határon.
– Miklós egy jóakarója tanácsára a magyar határ közelében egy tanyára ment. Mint kiderült, az éjszaka folyamán itt 16-an jöttek össze. A gazda, akit Miklós csak bácsikaként emlegetett, megmutatta nekik, melyik irányba induljanak, hol fognak átjutni a határvonalon. Sötét volt és a csapat menetelt, menetelt, de sehol nem találtak semmit, csak erdőt meg szántást, fogalmuk sem volt, átértek-e már a határon vagy sem. Miklós volt a csoport vezetője. Egyszer csak a sötétből elhangzott egy: Állj! Hasra vetették magukat. Nem sokkal később lövések dördültek. Miklós nem tudta megmondani, hogy a levegőbe lőttek-e, vagy embermagasságba. Ők csak feküdtek a földön. Volt a csapatban egy fiatal házaspár is egy pici babával. A kisbaba sírni kezdett, az édesanyja a kezét a baba szájára nyomta, a felnőttek meg reszketve feküdtek tovább a földön. Egy idő után tovább indultak. Járőr nem volt, a jugoszláv oldalon meg már a katonák irányították őket a faluba – mesélte találkozásunkkor Irénke.
Károly megrendülten beszél a hatvan évvel ezelőtt történtekről. Látszik rajta, hogy nemcsak a menekülőknek, Miklóséknak jelent sokat a barátság, hanem nekik is, akik itthon voltak és hónapokig aggódtak a két fiatalért, hogy vajon hol lehetnek, mi van velük.
Péics Károly szavait igazolja az a levél, ami megkeresésünkre Sydney-ből Kiss Miklóséktól érkezett. A 80 éves férfi egészségügyi okok miatt nem vállalta az élő beszélgetést. Írásban kaptunk választ a kérdéseinkre.
Kiss Miklós először az osztrák határon próbált átjutni. Ott elkapták 1956 novemberében. Jugoszláviába 1957. január 30-án késő éjjel érkezett meg egy csoporttal. Mivel órákat bolyongtak, nagyon fáradtak, kimerültek voltak – azután, hogy a határon lőttek is rájuk –, eldöntötték, bekopognak az első tanyára. Fogalmuk sem volt, hogy magyar földön vannak-e még, vagy már átértek Jugoszláviába. Nem tudták tovább elviselni a hideget. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Miklós úgy emlékszik, ugattak a kutyák a koromfekete éjszakában, de ők csak mentek. Bekopogtak az ajtón és magyarul válaszoltak nekik. Mindenki ledermedt, de néhány pillanat múlva a házigazda megnyugtatta őket, hogy már Jugoszláviában vannak. Nem csak ők voltak itt, hanem már mások is itt leltek menedékre. Reggel aztán jöttek a jugoszláv határőrök, s teherautóval mindannyiukat elszállították a hajdújárási kisiskolába, a Ingus-kastélyba. Ide az egyedülállók kerültek, a Művelődési Otthonba pedig a családosok, idézte fel Miklós emlékeit.
Nem volt a táborokban semmilyen luxus. Az emberek a földön, szalmán aludtak, de mindenki örült, hogy biztonságban van.
– Nyitott táborok voltak ezek, mindenki szabadon járhatott, kelhetett a településen. A kisiskola közelében volt egy kis üzlet, és ott forintért is lehetett vásárolni. Sokkal nagyobb volt itt a választék, mint Pesten. Akkoriban Pesten nem lehetett narancsot, szentjánoskenyeret vagy finom csokoládékat kapni. Itt minden volt – írta levelében Miklós.
Kiss Miklós már fiatalon is szerette a finom ételeket. Úgy emlékszik, hogy Hajdújáráson naponta háromszor is Bácska felvágottat kaptak, de mint írja, az is jól esett nekik.
1957 januárjában már több százan tartózkodtak Hajdújáráson, Palicson és Királyhalmán. Akik korábban érkeztek, azok mesélték az újoncoknak, hogy esténként kijárnak a helybeli magyar családokhoz beszélgetni. Ez volt számukra a társasági élet. Nem csak a saját tapasztalata, hanem mások is arról meséltek a táborban, hogy a helybeliek nagyon barátságosak és jószívűek, mert ami éppen volt nekik, megosztották velük, megkínálták a menekülteket.
A Péics testvérekkel is így ismerkedett meg. Máig ápolja a kapcsolatot hajdújárási jótevőivel. Ahová sodorta a sors, mindenünnen írt nekik. Előbb csak Bajina Baštáról, majd Franciaországból, később pedig, amikor megérkezett Ausztráliába, onnan is küldte magáról és családjáról a híreket. Úgy emlékszik, hogy Péicsék elmentek Pestre a szüleihez, és azok is vendégeskedtek a hajdújárási családnál. Több alkalommal is.
Miklós1967-ben látogatott el először Péicsékhez. Aztán a hetvenes években több alkalommal is felkereste őket, ha csak egy egy napra is, de ellátogatott hozzájuk.
Az évek múlásával a kapcsolat egyre erősödött. Irénke lányát, Mónikát, 2003-ban Ausztráliában látták vendégül. Miklós és felesége, Judit, 2005-ben látogatott el Juhász Irénke családjához. Olyan terülj asztalkám fogadott minket, hogy csak ámultunk, bámultunk – írta Judit, Miklós felesége Melbourne-ből.
Utoljára 2012-ben találkoztak Irénkével és gyermekeivel Budapesten. Miklós és Judit úgy tartják, a hajdújárási Péics testvérekkel az elmúlt hetven év alatt egyre csak mélyült a barátságuk.
