Cigánymeggy

• Aki ennyi területen sikert sikerre halmoz, maradandót alkot az utókornak, egyértelműen művészember. De Ön annak tartja-e magát?

– Az attól függ, mit értünk a művészet fogalmán. Ha a mai értelmezését vesszük alapul, akkor köszönöm, inkább nem. Az a fajta művészet, amiben én hiszek, nem a mára teljesen hiteltelenné lett, konvencionális fölfogás sémái szerint működik. Archaikus gyökerű, emberibb, csöndesebb. Nem ez a könyöklős, lábujjon pipiskedő, csak a saját egó tupírozására való. Elég régóta rajzolok, festek. Van egy utam. Mikor a skatulyák miatt erőltetik, némi jóindulattal képzőművésznek szoktam magam tartani – ha a vizuális részét tekintjük a dolognak. Ha pedig az írott részét – dacára annak, hogy verseket, novellákat, kisprózákat, meg egy jó ideje regényt írok és egyéb műfajban kipróbáltam magam – annál sokkal jobban tisztelem az igazi írókat, mintsem hogy magamat írónak vagy költőnek tartsam.

• Nemrégiben elhangzott Öntől egy olyan mondat, hogy kilúgozták a művészetet. Hogy értelmezhető ez?

– Kritikus, esztéta nem vagyok. Meghagynám nekik a kinyilatkoztatás gőgjét. De véleményem van. Ezért, hogy ne érjen a nagyképűség vádja, azt tudom mondani, amit tapasztalok. A művészet sokkal nagyszerűbb, nemesebb, tisztább és ami nagyon fontos: érthetőbb annál, ahogyan napjainkban az alkotók zöme viszonyul hozzá. Sajnos a művészetből divatot csináltak. Nem most. Pár száz éve kezdődött. Mára odáig silányult, hogy visszasírjuk a száz évvel ezelőtti manírokat, a flitteres csillogást, mert ami ma van, annak már nincs emberi arca sem. Olyan, amilyen a világunk. Szörnyű kor szörnyeket teremtve szörnyű dolgokat fial. Gyilkos bohócokat. Ordenáréság dívik, pávatánc folyik csupa fölösleges kérdés körül. Közben sárban taposunk az értékeken. Megy a közösségrombolás. Akik mások érdekében itt a déli végeken meg tudják fogalmazni önmagukat, azok száma sajnos igen elenyésző. Akad  tehetséges és jó szándékú emberünk. Hála istennek van. Vannak. Fiatalok és idősebbek is. Nem biztos, akarom mondani biztos hogy nem kényelmes a helyzetük. Eredendően halkabb a hangjuk, kevesebb a mozgásterük, nem furakszanak be a többségi kórusba. Kiénekelnek mellőle. Bátorság kell hozzá, akarat és tengernyi hit, egyféle szent megszállottság. Hisz szakrális belbecs híján csak iparos munkákról, vagy drága majomparádéról beszélhetünk, művészetről nem.

• Ha már a szakralitásnál tartunk, azt is hangoztatja, hogy a művészet deszakralizálódott.

– Minden jel erre mutat, hogy hosszú évek, évtizedek óta tartó kurzus végén vagyunk. A félidióta posztmodern önmagát számolta föl. Adjál kést a paranoiás skizofrénnek: saját torkát fogja elnyiszálni. Így járt a XX. század művészete. Noha sokkal korábban elveszett a művészet lényege, a modernizmus az alkotás szellemének pirinyóra zsugorodott ethosztát sem tudta megtartani. Csak az öncélúság volt benne. A sarkából kifordult világot, a fonákságot, a fejjel lefelé fordított rendet volt hivatott szolgálni, nem pedig az embereket. Pedig a művésznek a jóra is kell törekednie! Amikor beülünk egy színházi előadásra, ami nem szól másról, csak a polgárpukkasztásról, amikor elolvasunk egy könyvet, amelyben nincsenek leírva pontos fogalmak, hanem az egész csak villával összehányt szavak halmaza, ha megnézünk egy képet, amelyről csak az tudható, hogy milyen drágán adják el, viszont semmiféle üzenete nincs, semmiféle mögöttes tartalommal nem bír, akkor azt kell mondani, hogy ez nem művészet. Nem a lélek tisztaságából születik. Nem az ősforrásból fakad, hanem a pénztárcákból.

• A múlt héten a magyarországi Tárnokon járt, ott mutatta be munkáit. Hogy került oda?

– Tucatnyi éve civil szervezetet vezetünk Magyarkanizsán. Kárpát-medence-szerte vannak barátok. A magyar kultúra napján adódott egy lehetőség, hogy Tárnokon rendeznek nekem egy önálló kiállítást, amit követően zenés, irodalmi esten a saját írásaimmal bemutatkozhatok. A szomszédos település Tordas, ahol Cseh Tamás született. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Tamáshoz személyes jó barátság fűzött. Hogyne mentem volna! Megtiszteltetésnek vettem. Ebben a dunántúli kisvárosban úgy érezték, akkor kerek az ünnepük, hogyha az övéké mellett határon túli magyar közösséget is megszólíthatnak. Minket ismertek, jó referenciánk volt, tudták, hogy mire számíthatnak és nem is vallottunk szégyent. A bő másfél órás műsor minden elemét élvezték. A műsorban gitáron közreműködött Vörös László Kispiacról, Martina Mülhauser helyi előadóművész pedig megzenésítette néhány versemet. Ilyenkor mutatkozik meg az, hogy nincs különbség határon túli és ottani magyarok között – egyfajta magyar van. Pont a magyar kultúra egyetemessége, ami ezt láttatja. A képeim egy vándorkiállításom részei. Voltak a festmények mellett grafikák is. A belőlük befolyt összeget a Katolikus Karitásznak ajánlottuk fel. A tárnoki polgármester szavalta a versemet, a helyi iskolaigazgató olvasta fel egy novellámat, volt sarok, mécsessel, sok borral, ahol a kinyomtatott írásaimat, elbeszéléseimet lehetett olvasni. Jó volt bácskai magyarnak lenni közöttük.

• Mivel foglalkozik napjainkban?

– A Dobó Tihamér Képtár munkáját koordinálom, lovat, disznót, kecskét tartok, tüzelek, mert ilyenkor muszáj, végzem a téli teendőket, emellett írok, publikálok, a blogomat tákolgatom, és ha minden igaz, akkor nagyon rövid idő múlva, akár napokon belül nyomdai előkészítés alá kerül egy könyvem, a második, ami az esszéimet fogja tartalmazni.

• Van-e célközönsége?

– Nincs, de nagyon jó érzés, hogy sokszor leszólítanak az utcán kortól, nemtől függetlenül idézgetnek a szövegeimből. Megállított a minap egy budzsáki szegény ember. Azt mondta, addig nem szokott begyújtani a kanizsai újsággal, míg át nem nézte, van-e benne írásom. Kitépi, gyűjti. Kell ennél nagyobb elismerés? Aztán ott van a „legbuzgóbb vajdasági magyar blogger” titulus. Jó érzés, hogy ha megírok egy verset, esetenként ezerfős olvasóközönség látja. Azonnaliak a visszajelzések, ez a virtuális világ ajándéka. Ma egy könyv sokszor ötszáz példányban jelenik meg. A blogomat gyengébb napokon is többen olvassák. 

• Mit tart igazi értéknek?

– Az őszinteséget, a meg nem alkuvást és a kitartást. Akinek szerep, lehetőség adódik és némi tehetség is szorul bele, meg kell mutatkoznia, attól függetlenül, hogy illeszkedik a kánonba vagy sem, Bánátban él egy eldugott szórványfaluban vagy Szabadkán a kertvárosban. Nem szabad odafigyelni azokra, akik címkézik a közéletet, dekázgatják a művészetet, mert nélkülük is van éppen elég baj. Túl sokan pedáloznak azért, hogy karácsonyfaként tündököljenek. Ne az legyél, hanem utcán termő cigánymeggy. Mindenki hasznára.

• Autóbusz-téma az elvándorlás, az, hogy fogyunk. Művészként megfordult-e a fejében, hogy máshol jobban tudna profitálni a tehetségéből?

– Nem mondom, hogy soha, mert az hencegésnek tűnne. Minden normális ember fejében megfordul, hogy hagyja a fenébe az egészet és másutt, a világ egyik boldogabb sarkában új életet kezd, legföljebb időnként fél szemmel hazasandít, jobbik esetben elmorzsol egy könnycseppet, rosszabbikban röhög egy jóízűt a markában. Mindkettőre van példa, de azt hiszem 46 évesen most már három gyerekkel a hátam mögött amit elkezdtem, itt szeretném befejezni. A világ egyik legtöbbet próbált, de ugyanakkor leggyönyörűbb helyére születtem. Az igazi kanizsai, aki a Tisza mellett él, tudja: ezt a helyet sérülés nélkül nem lehet itt hagyni, és ha az égiek ezt a szerepet rótták ránk, hogy ide születtünk és itt kell bizonyítanunk, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálunk tiszta szívvel, becsületesen itt lenni és tenni a dolgunkat az utódainkért és az egész közösségért. Ezt tanácsolom a lányaimnak is, de mivel ők önálló személyiségek, és még fiatalok ahhoz, hogy kiforrott véleményük legyen a világ folyásáról, ezért a jövő sok mindent hozhat. Ami biztos, hogy én gáncs nem leszek az útjukban, csak segíteni fogok, bármi is legyen a döntésük.

• Most éppen mi foglalkoztatja?

– Kilátásban van egy másik könyv kiadása, ami Magyarországon fog megjelenni. Pontot teszek a regényem végére. Új, tematikus, aktokat tartalmazó tárlatom nyílik a Nagy László-féle tanyagalériában, aztán – ha minden igaz – Svédországban lesz kiállításom. Tavasszal másodszor szervezzük meg a Tisza-Járás ünnepet, ahová anyaországi és itthoni írókat-publicistákat hívunk egy három napos rendezvényre, ami legalább annyira irodalminak ígérkezik, mint képzőművészetinek. Reméljük, hogy szép tavaszunk lesz, és amikor indul a szezon, nekiesünk gyűjteni a szénát, és kezdhetjük a következő hidegekre való felkészülést, mert ez itt a Bácskában mindig egy körforgás, alig fejeződik be, már kezdődik a következő.