A zentai Hagyományok Ünnepe kinőtte a színházat, jelentették be a szervezők. Idén már nem a színház épületében szervezték meg a szokásos téli találkozót, hanem a sportcsarnokban. Jól tették. Az érdeklődés idén sem maradt el, a műsor meg a kiállítás pedig pazar volt, mint eddig minden évben.
A zentai Hagyományok Ünnepe nemcsak gálaműsor, nem csupán egy délután, amit kellemesen eltölthet az ember népdalokat hallgatva, a népmesék humorán vagy bölcsességén szórakozva, vagy megcsodálva a tánccsoportok produkcióit, közben pedig a művelődési egyesületek, csoportok által készített hagyományos ételeket, italokat is kóstolgathat, hanem lenyomata egy kis közösség hogylétének.
Az első Palicsi ünnepi játékok jutott eszembe az idei zentai Hagyományok Ünnepén. 1952-ben, mindössze nyolc évvel az 1944-es megtorlásokat követően, szervezték meg a vajdasági magyar művelődési egyesületek és intézmények, kulturális és művészeti alkotók első találkozóját Magyar Ünnepi Játékok címmel. Persze, Szabadkán politikai beszédek is elhangzottak, 30 000-en hallgatták végig, de ami ezután Palicson következett, attól a hatalom megrémült. A gombosi, kupuszinai, doroszlói meg szilágyi tánccsoportok fellépése nyomán olyan fergeteges hangulat kerekedett, amin átsütött a közösség élni akarása. Feltört, szinte kirobbant hagyományainak felelevenítésével ragaszkodása a szülőföldjéhez. Identitásának olyan erős alapjait mutatta meg, ami megrémítette a hatalmat. A palicsi Magyar Ünnepi Játékokra az egész Vajdaságból autóbuszokkal érkeztek az emberek. A magyarság életerejét megmutató rendezvény szervezőit, a Kultúrszövetséget megszüntették, tagjait üldözték, némelyeket bebörtönöztek, és soha többé nem kerülhetett sor ilyen méretű, a magyar kultúrát bemutató rendezvényre. Csak 1993ban élesztette ujjá ennek hagyományait a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség.
Gergely József felvétele
A zentai Hagyományok Ünnepén a község szellemi és tárgyi emlékeit mutatják be. A kórusok, népmesemondók, tánccsoportok és zenekarok, együttesek produkciói mögött rengeteg munka és lelkesedés van. Látványban is csodálatos volt a szoknyák perdülése, a csizmák kopogása.
Ugyanilyen nagy élmény számomra a gasztronómiai kiállítás, amelyen minden évben egy gyümölcshöz kapcsolódó ételeket, italokat mutatnak be a Zenta községi művelődési egyesületek, csoportok. Idén a sárgabarack köré szerveződött ez a kiállítás. Csodálatos volt most is, mint eddig minden évben. Az igényesen elkészített süteményeket, kalácsokat, ételeket természetesen elsősorban azért készítették, hogy bemutassák környezetük hagyományait. De a zsűri munkájának végeztével, aki ide betért, mindent megkóstolhatott. Maga hitelesíthette a „repülő” hájaskifliket, a lekváros tócsnit, a barackos túrótortát, a női szeszélyt vagy éppen az őrölt mákba forgatott barackos gombócot, lekváros nudlit.
Micsoda gazdagság! És micsoda leleményesség! Csak ámultam, bámultam, mi minden készíthető sárgabarackból. Túróval, mákkal, dióval vagy éppen málnával, szederrel, áfonyával párosítva mennyei ízek kavalkádja került elénk a lekvárokban, gyümölcslevekben, kalácsokban.
Noha hatalmába kerített az őszinte csodálkozás, mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyi munka, mennyi odaadás és nem utolsósorban pénz kellett, hogy ott pöffeszkedjenek az asztalon a baracklekváros farsangi fánkok, előkelőségükkel kiemelkedjenek a barackos kosarak, a papsipkák és zserbók.
Szégyenkalács is volt a tópartiak asztalán. Sohasem láttam és sohasem hallottam még erről a kalácsról. Aprócska lekváros kiflik, amelyeket azért neveztek szégyenkalácsnak, mert kicsi ugyan, de mégsem illett belőle kettőt venni. És persze, a zentai sátoros lakodalmak elmaradhatatlan süteménye, a rumos, diós, lekváros töltelékkel megtöltött baracksütemény is ott volt minden asztalon. Csillogott a meggylébe mártott tésztán a kristálycukor,mintha hamvas lenne a barack. Én el is hittem, hogy az.
Ha egy közösség egy rendezvényre ilyen számban meg tud mozdulni, ha ilyen erősek a gyökerei, akkor az életképes. A gyermekek néptánca, vagy citeramuzsikája mögött rengeteg munka van. A néphagyományok ápolásának közösségerősítő szerepe van. Nem öncélú szórakoztatás egy ilyen fellépés, hanem befektetés a jövőbe. Feltehetően azok a kicsik, akik néptáncoltak, a fellépés előtt meg után önfeledten játszottak a színpad mögött, azokból lesznek majd a következő évek asszonykórusai, vagy a hagyományos vajdasági magyar sütemények készítői, esetleg a borok és pálinkák bemutatói. Folyamatos értékőrző és értékteremtő munka az, ami Zentán és környékén folyik.
A hagyomány kötelék. Iránytű a globalizált világunkban. Egy biztos pont, amire lehet építeni és vissza lehet térni hozzá. Ami a miénk, nem átmenetileg, hanem évszázadok óta, s amiben benne van őseink öröme és keserve egyaránt.
Ma, amikor mindenki arra panaszkodik, hogy agyonhajszolt, meg fáradt, jó volt látni a nevetgélő adahatári, felsőhegyi, bogarasi, tornyosi, zentai és más települések asszonyait, férfiait, hogy micsoda életvidámság van bennük. Egyikük elmondta: hajnali ötkor kelt, hogy még kétfajta süteményt meg tudjon sütni a kiállításra. Persze, az előző napja is húzós volt, ahogyan ezt szoktuk mondani. Mégsem a panasz, hanem a jókedv, az elégedettség, az öröm és a büszkeség látszott az arcokon. És mindenki kedves volt. A szervezők, a kiállítók, a fellépők egyaránt. Az otthon melege járta át az egész rendezvényt.
Idén 19. alkalommal tartották meg Zentán a Hagyományok Ünnepét. Évről évre megszervezni és nemcsak szinten tartani, hanem fejlődni látni egy ilyen nagyszerű rendezvényt, bizonyára nagy büszkeség a hatalmas terhet felvállaló szervezőknek. Számomra a zentai Hagyományok Ünnepe a kovász, amely összetartja és felemeli a közösséget, mint ahogyan a finoman illatozó, ropogós héjú, barnára sült cipót is.
