Tisztán emlékszem az első költözködésünkre. Ötéves voltam, ott ültem egyedül a konyhaasztalnál, reggeliztem, körülöttem nagy volt a nyüzsgés, és a nagybátyám épp az asztalról akart felnyalábolni egy csomó ruhát, amit a szekrényből készítettek oda, amikor ezzel a mozdulattal együtt lesöpörte a kedvenc csészémet is.
Fotó: Gergely József
Némán néztem a linóleumon szerteszét heverő porcelánszilánkokra, majd az elárvult kistányérra, amelyen a kislány mit sem sejtve mosolyogva hintázott tovább. (A háromrészes szett ezen darabja még mindig megvan.) Hogy ez a jelenet tette-e számomra emlékezetessé ezt az eseményt, nem tudom, de tény, hogy ma is rossz érzést vált ki belőlem. Mert attól a pillanattól, hogy hazavittek az újvidéki szülészetről, az volt az otthonom. Igaz, hogy albérlet volt, de szüleim otthonossá tették, szerettem ott lenni. Földszinti lakás volt, és ott, a bejárathoz vezető lépcsők alatt, a hűvösben tanulgattam a kis Dragana barátnőmtől szerbül. Egy alkalommal, amikor náluk játszottunk, szomjas voltam, illedelmesen vizet kértem – magyarul. Édesanyja leszaladt anyukámhoz, hogy jól érti, ez a gyerek whiskyt akar?!
A hálószobában volt a kiságyam, onnan másztam át hegymászókat meghazudtoló bátorsággal szüleim ágyába. És ott játszottam végig a délutáni csendes pihenőt, miközben édesapám jót aludt a kiságy előtt a szőnyegen – addig altatott engem, míg a végén őt nyomta el az álom.
A konyhában állt a régi, zöld kredenc, egyedül annak a sorsa vész homályba, a többi bútorunkat vittük magunkkal nagyszüleimhez, ahova azon a számomra oly emlékezetes napon kénytelenek voltunk elköltözni, mert a tulajdonos rokonának szüksége volt a lakásra.
Nagyszüleimnél egyetlen szobában húztuk meg magunkat, természetesen a lakás többi részét is használhattuk, de a nagyszoba volt a mi életterünk, a kicsi a nagybátyámé, a nagyszüleim pedig kiszorultak az ebédlőbe. Néhány év múlva a nagybátyám is családot alapított, így a kétszobás lakásban kilencen zsúfolódtunk össze. De nekem ennek ellenére is jó volt itt, sőt mondhatom, hogy valójában ezt a lakást tartottam az igazi otthonomnak, még akkor is, miután hatodikos koromban elköltöztünk egy társadalmi lakásba, amit édesapámnak nagy keservesen odaítéltek a vállalatában.
A szüleim örültek a saját otthonnak, én kevésbé. Sokáig úgy jártam haza, hogy valójában idegennek éreztem azt a helyet, és szívesebben mentem volna a nagyszüleim lakásába. Aztán évekkel később úgy alakult, hogy az én nevemre került, és már felnőtt fejjel ismét visszaköltöztem. Most már a helyén van a szívem, nemhiába mondják az angolok, hogy: Home is where your heart is – Az otthonod ott van, ahol a szíved –, úgy érzem, valóban így van.
Számomra ez az a hely, ahol saját érzésem és belátásom szerint rendezkedem be és osztom be a szabadidőmet. Menedék, ahova jó hazamenni, ahol biztonságban érzem magam, ahol könnyebben elviselem a mindennapok bosszúságait, és ahol el tudok bújni a kíváncsi tekintetek elől. Ahol vigasztalást kapok, ha bántanak vagy ha magam alatt vagyok. Ahol feltétel nélkül szeretnek, és szükségük van rám. Ahol meghallgatnak, és ahova hazaviszem a jó híreket. Olykor a rosszakat is, de itt azokkal is könnyebben megbirkózom, mint bárhol máshol. Ahol egy hosszú nap után kinyújtózom a kanapén, besüppedek a fotelbe egy csésze kakaóval, vagy filmnézés közben ebédelek a tálcáról, és az sem baj, ha lemorzsálok a szőnyegre, mert én fogom felporszívózni. Ahol megnyugtatóan hatnak rám az ismerős zajok, és ahol ismerem az összes csorba csempét. Ahol nem tartozom senkinek sem magyarázattal, miért orgonalila a konyhabútorom, és fodros a székpárnám, még akkor is, ha a legújabb trendek nem ezt diktálják.
Elég későn törtek elő bennem ezek a gondolatok, nem húszévesen költöztem el a szüleimtől, de manapság keveseknek is adatik meg annak a lehetősége, hogy ilyen fiatalon önálló életet kezdjenek. Meg egyébként is, ez az otthon-érzés is olyan dolog, amit az ember csak egy bizonyos életkorban ért meg. Hogy az a négy fal vagy kerítés által határolt terület, ahol él, nemcsak egy egyszerű helyiség, ahova az élet véletlenül odasodorta, ahol kényelemből meghúzza magát, hanem miután ő a saját verítékével kialakította, megtöltötte tartalommal, élményekkel, örömmel, fájdalommal, érzelmekkel, teljes mértékben hozzá tartozik, szimbiózisban van vele, úgy mint borsó a héjával. És számára olyan természetes ott lenni, mint amilyen természetes a levegővétel az élethez. Minél messzebb kerül tőle, annál többet gondol rá. Számolja a napokat hazatéréséig, és nincs annál nagyobb öröm, mint amikor az előszobába érve lerúgja a lábáról a cipőt, és belebújik a kitaposott szobapapucsba, mélyen beszívja magába a sehol máshol nem érezhető otthon-illatot, végigsimítja az ajtófélfát, amiről már itt-ott lepattogott a festék, de kit érdekel, az a fontos, hogy végre-végre hazaért.
Hogy egyedül éljük-e meg mindezt vagy családtagokkal közösen, rajtunk múlik. Az otthont a benne élők teszik azzá. És addig jó, míg van, aki hazavár…
