Megdőlni látszik az az évezredes axióma, miszerint a vadászat férfimunka. Szerte a világon egyre elfogadottabbá válik, hogy a gyengébbik nem is fegyvert ragad. Az óbecsei Sanja Momčilović Bognič a vadászpuskát tulajdonképpen nem a vad, hanem a kutyák miatt akasztotta a vállára.
Minden a német vadászterrierekkel kezdődött, Sanja ezt a fajtát kezdte el tenyészteni 1988-ban, aztán jöttek melléjük a rövid szőrű magyar vizslák, a kutyakiállítások, és két évvel később már nem versenyzőként, hanem bíróként jelent meg a pályán. Ritkaságszámba ment, hogy nő kotorék kutyákat pontozzon, ő viszont ezzel kezdte karrierjét. 24 évvel később már nemzetközi all-round bíróként utazta körbe a világot.
– A nemzetközi all-round bíráskodás a szakma csúcsa: a világ bármely táján és minden csoportban bíráskodhatom. Kevés all-round női bíró van, épp a vadászkutyák miatt, mivel ezt a fajtát a nők kevésbé ismerik, szeretik. Én viszont miattuk kezdtem el nemcsak bíráskodni, hanem vadászni is. A vadászterrier az egyik legsokoldalúbb kutya, mindenhol, mindenre vadászik, öröm vele dolgozni – tudom meg Sanjától, aki néhány évig a Szent Hubertus-versenyek válogatottjának szövetségi kapitánya is volt. Ebben a versenyszámban, ahol a vadász és a kutya teljesítményét együttesen értékelik a bírók, a szerbiai nők a világ élvonalába tartoznak.
A vadászat nem csak sport és nem csak vállra vetett vadászfegyver – szögezi le határozottan Sanja.
– A vadászat tudomány, kötelesség és sok-sok munka. A vadász gondot visel a vadról, védi a környezetet. Felénk problémát jelent a monokulturális termesztés, mert a vadnak emiatt ma már nincs se élő-, se búvóhelye, ezért nekünk sokat kell ezzel foglalkoznunk, jómagam ezért vágtam bele az erdészeti tanulmányokba is – mondja.
Sanja nem csak bíróként, de vadászként is szép karriert mondhat a magáénak: a volt Jugoszlávia területén a szervezett vadászat történetében ő volt az első nő, aki egy vadászegyesületben alelnöki tisztségig vitte – épp a napokban választották meg másodszor az Óbecsei Vadásztársaság második emberévé –, és egy időben a Szerbiai Vadászszövetség Igazgatóbizottságának is a tagja volt. Az energikus hölgy emellett öt évvel ezelőtt egy Vadászhölgy Klubot is gründolt, majd társalapítója lett a Vadászhölgy Világklubnak.
– Ez a civil szervezet nemcsak azért jött létre, hogy a női vadászokat összefogja: fő feladatunk a vadászati kultúra és hagyomány ápolása, és szeretnénk megváltoztatni a vadászatról kialakult negatív képet is. Szeretnénk megmutatni, hogy a vadászat nem pusztán a lövés pillanatáról, hanem elsősorban a természet szeretetéről, a vad iránti tiszteletről és csodálatos élményekről szól. A puskaforgató lányok, asszonyok mellett más természetszerető hölgyek is vannak közöttünk, szakmai előadásokat, kongresszusokat, bálokat is szervezünk, emellett óvodákat és iskolákat látogatunk, ahol a környezetvédelemről, természetszeretetről beszélünk a gyerekeknek. Ünnepi ruhát is varrattunk maguknak: mivel mi nemzeti szempontból vegyes társaság vagyunk, „népviseletmentes”, semleges ruha kellett, és ebben egy belgrádi viselettörténész segített nekünk, aki egy régi ünnepi polgári viseletet ajánlott erre a célra – meséli Sanja, aki azt is elérte, hogy az óbecsei hölgyek társaságát egyedüliként a Nemzetközi Vadvédelmi Tanácsba (CIC) is felvegyék tagnak. A felejthetetlen ünnepi ceremóniára a budapesti Parlamentben került sor.
Munkájának és szenvedélyének köszönhetően Sanja a fél világot bejárta és fél tucat nyelven megérteti magát. Angoltanár bébiszitter mellett tanult meg angolul, a magyar is jól megy neki, és megérteti magát olaszul, spanyolul, oroszul, németül is. Sok kalandban volt része: Kijevben a narancsos forradalom idején bíráskodott, a donyecki reptér bombázásakor indult volna éppen haza Ukrajnából, Egyiptomban érte az arab tavasz, és tavaly csak a véletlennek köszönheti, hogy nem ült a Kairóba tartó, lezuhant francia gépen. Beutazta Európát, járt Afrikában és a nyáron Ausztráliába készül. Utait ilyenkor a meghívó kiállításszervező állja. Vadászként, bíróként fáradhatatlan, de kutyákat már nem tenyészt. Azt mondja: férjével már csak „nyugdíjas” vizslákat és terriereket tartanak, és nem hiszi, hogy utánuk lesznek újak, mert nagy fájdalom az elvesztésük. Beszélgetésünk végére Alf, a vizsla tesz pontot: szívszorító vonyítással siratja épp elvesztett testvérét.
