Jövőre lesz hat évtizede annak, hogy Nagy Nándor az Újvidéki Rádióval kötötte össze az életét. Csak az elmúlt tíz évben több mint ezer jegyzetet írt, egyrészt a rádió számára, másrészt olyan lapoknak, mint a Magyar Szó, a Családi Kör és a Hét Nap. Sikerének titka a humora és a személyes hangvétele.
Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Önnek ítélték oda a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíját?
Fotó: Ótos András
– Ez előtt egyetlenegy díjat kaptam, a titói pionírkendőt. Az életműdíj a második, és a kettő között van az életmű, amelyre büszke vagyok. A díjnak/éremnek pedig őszinte szívből örülök. Amint elhangzott a híradóban, hogy Bácsfeketehegyen átvettem a díjat, három perc múlva Kanizsáról, Topolyáról, Szabadkáról felhívtak az emberek, még Floridából is jelentkeztek gratulálni. Jól esett. A családom azonban jobban örült, mint én.
Az életműdíjnak alapköve egy pecsét, 1958. szeptember 1-jén került be a munkakönyvembe, az az Újvidéki Rádióé volt. Szerintem ez határozta meg az életművemet, mert minden a rádióban történt, a hallgató füle hallatára.
NEM FOGOK NADRÁGOT VARRNI
Hogyan került erre a pályára?
– 1950-ben Topolyán, az algimnázium első osztályában év végén meglepően 1000 dinárt kaptam a magyar dolgozatomért, ami nagyon nagy pénz volt. „Fiam, tudod-e, hogy nekem hány nadrágot kell megvarrnom ezért a pénzért?” – kérdezte édesapám, aki szabó volt. Akkor elhatároztam, én nadrágot nem fogok varrni, inkább írok.
Nem gondoltam, hogy újságíró leszek. Ötéves tanítóképzőt végeztem, olyan jó tanárom volt, mint Bori Imre. 1958-ban Deák Ferenc megboldogult barátom és kollégám, aki az Ifjúságnál dolgozott, értesített a felvételiről, amelyet az Újvidéki Rádióban szerveztek. Leutaztam Szabadkáról, és felvettek. Azóta is itt vagyok a Rádióban, egy munkahelyen hatvan éve. A nyugdíjba vonulásom óta mindent tovább csinálok. Jó-e ez, vagy rossz? Más kollégák cserélgettek: tévé, rádió, Pest, Szeged, én meg maradtam. Nem mertem tovább menni, vagy nem engedtek – nem is tudom megmagyarázni, de nem bántam meg, mert az újságírás nagyon szép szakma.
NAGY TEMPÓBAN
Milyen volt régen?
– Nyakunkba akasztható,17 kilós magnóval mentünk terepre. Nincs Vajdaságban olyan falu, ahol ne jártam volna. Az autóbusz megállt, s még gyalogoltam 2-3 kilométert. Jó pár évig a Faluműsornál voltam. Jókedvű, szellemes csapat dolgozott. A faluműsoros napok adták meg az életismeretet, mert a parlamenti tudósítás számomra unalmas volt és átlátszó. Falura jött velünk például Király Ernő népdalgyűjtő, aki olyan embereket is megdaloltatott, akik évtizedek óta nem énekeltek.
Sok mindent csináltam a rádióban (is), és a Magyar Szónak, a Hét Napnak, a Családi Körnek mintegy harminc éve. Sőt 1992 és 2000 között az Amerika Hangja rádió magyar szerkesztőségének tudósítója voltam, elég komoly munka volt ez a háborús években: heti 3, azaz havonta 12 jelentkezés. Aztán 2000-től 2010-ig az akkor induló budapesti InfoRádiónak voltam a tudósítója, a Zoran Đinđić-gyilkosság idején, emlékszem, volt hónapom például 36 jelentkezéssel, nagy tempóban dolgoztam, de végig itt maradtam, az Újvidéki Rádióban, és lényegében nem bántam meg. Állandóan maradtam a szerkesztői rangban, ellenben minden héten megjelent három komoly jegyzetem, öt-hat percesek. Tehát minden másnap írok.
MEG FOGOD TANULNI
– Az autós rovatot is én vezetem Autós percek cím alatt. Ebből 1970 óta 2500 lenne. Amikor rám bízta az akkori főszerkesztő, Vébel Lajos, nem értettem az autókhoz, csak föl tudtam pumpálni a gumit. „Majd meg fogod tanulni” – mondta. Az emberek kérdeztek, én meg válaszoltam, végül már szakértő lettem. Nekem Fityóm volt, aztán NSU 101-es és a végén Suzuki. Ezt kedveltem legjobban, keveset fogyasztott. Most már nem vezetek. A katarakta-műtét után jól látok, a távolságokat azonban nem tudom annyira felbecsülni. Autóbusszal eljutok mindenhová. Nyolcvanon felül már nem adnám meg az engedélyt a vezetéshez, akármilyen fiatalosnak érzi magát az ember, a reflexek csak nyolcvanévesek.
Az Ön szellemes, tanulságos jegyzeteit a rádióhallgatók és az újságolvasók élvezik. Ki tudja hány ezerből hetvenkét jegyzetet válogatott Miklós Csongor a Tragikomédia kötetbe, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Nagy érdeklődéssel olvastak bele a nyomdászok is. Hogyan születik meg egy-másfél oldalnyi terjedelmű jegyzete egy-egy aktuális politikai, társadalmi, kulturális témáról vagy a hétköznapi emberek gondjairól?
– Olyan érdekes esetek vannak, kár nem megírni. Elég, ha három újságcímet elolvasok, már megvan a jegyzet. A buszban utazom, meglátom azt, ami mindennapi, de érdekes. Nyugdíjasként délután ledőlök egy kicsit. Ha eszembe jut valami, felugrok, és leírom.
Fiatalkorban Vukovics Géza a Magyar Szóban megjelentetett jegyzeteit olvastam, majd Vébel Lajos rádiós jegyzeteit. A fiatal, rádiós újságíróknak mondom: ha úgy érzed, hogy nem tudod elmondani három-négy percben, el se kezd. Mert rádióban ennyi idő sok, azon felül pedig hosszú.
AMI ADOTTSÁG
Tanulható-e a könnyed hangnem, az irónia?
– Szerintem nem tanulható. Kisgyermekkorban – nagyon sokan, huszonhárman (!) voltunk unokák – akárhová mentünk, engem is hívtak, mert tudták, hogy jót fognak nevetni. Azonnal kapcsolok, ha valamit látok… A díj átadásán a Szabadkai Rádióból találkoztam Bencsik Istvánnal. A hetvenes években, amikor nálunk, Újvidéken volt gyakorlaton, egy svábbogár megjelent az irodában, az egyik kolléganő pedig felkiáltott: Jaj, mit csináljunk! Svábbogár! Én meg: Kérdezd meg, Sprächen Sie Deutsch? Azóta is emlékszik rá, amit mondtam.
Voltam parlamenti tudósító is, ami unalmas volt, főleg a szocializmusban, az ülés elején tudtuk, a végén mi lesz. Délelőtt a parlamentben, délután a Vidám estnek írtam. Nem nagy különbség volt a kettő között.
Hétéves koromban tanultam meg írni. Az első könyvem, a Tragikomédia 77 éves koromban jelent meg. Szeretnék még egy könyvet kiadni a jegyzeteimből. A tíz évvel ezelőttiek is, sajnos, időszerűek. Országok, rendszerek változtak, én maradtam. Annyi igazgató volt… Az egyikkel találkoztam a piacon, már régen nem igazgató, én meg még mindig azt csinálom, amit azelőtt is. Rájöttem: nem a rendszerek változtak, hanem csak a politikusok neve. A gazdagok azonban mindig jobban éltek, a szegények meg mindig rosszabbul.
ÜGYESEK, SZORGALMASAK
Mi változott meg a munkahelyén?
– Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében húsz évvel ezelőtt több mint százan készítették a műsort, ma harmincan. De olyan fiatalok, akik laptopot használnak, és jobban megcsinálják az egész napi műsort, mint mi, százan annak idején, amikor terepre kellett sofőr, magnó stb. Szerencsénk van, a fiatalok szépen beszélnek magyarul, ügyesek, szorgalmasak. Most a deszkben ülnek, a fülükön fülhallgató. Amikor belépek, úgy köszönök: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mintha templomba lépnék, olyan csönd vár. Valamikor nagy füst volt, kiabálás. Erősen verték a billentyűket a gépírónők, most hangtalanul gépelnek az újságírók. A Rádiónak a tizenöt gépírónő helyett most egy gépírónője van. Bejárok, neki diktálok, néha pedig otthon a feleségemnek. A magnetofonnal befejeztem a technikát. Rávettek aztán, hogy használjam a mobiltelefont, de az internetet már nem voltam hajlandó megtanulni. A feleségem azonban elvégzett egy számítógépes tanfolyamot, ő mindent, amire szükségem van, megtalál, feltölt, leszed… Az unokák is segítenek, ha kell.
Minek örül a legjobban?
– Mindennek, ami szép. Örülök, hogy hatvan éve azt csinálom, amit szeretek. Három dédunokánk van: egy elsős meg az ikrek Péterváradon. Itt vagyunk mi mindannyian egy rakáson. Nem is megyünk mi sehova – mondtam. – A bácskai embert ötven kilométernél távolabb már a honvágy kínozza. Gunarason születtem: ötven kilométerre van Szabadka és ötven kilométerre Újvidék. Itt engem még nem annyira kínoz a honvágy.
Változott-e az évek során?
– Nem érzem, ugyanúgy írok, mint régen. Mindig szerettem vidám maradni, az unokákkal, dédunokákkal tegeződünk. Látszik már rajtam a nyolcvan év, de én abból mindig kettőt letagadok. 1937 decemberében születtem. Bada Pista (István) mondta: Száz évig fogsz élni, komám…
Nyugdíjasként mi motiválja munkára?
– Könnyítek magamon, mert bennem van a téma. Életszükséglet. Elmondom a feleségemnek, a szomszédomnak, jót nevetünk. Ha megírom, mert nem esik nehezemre, pár százan elolvassák. Ági feleségem aranyos, szintén nagyon aktív, hetente kétszer megy hegyet mászni, salsát táncolni, s aztán, amikor találkozunk otthon, megörülünk egymásnak.
El sem akarom hinni, hogy nyolcvanéves vagyok. Gyorsan elmúlt az idő, úgy érzem, a felét sem mondtam, írtam meg annak, amit érzek.
