Egyesek úgy tartják, hogy az utolsó, igazán amatőr olimpia volt az 1924-es, amelynek rendezési jogát Pierre de Coubertin báró, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke vasakaratának köszönhetően az újkori ötkarikások történetében másodszor kapott meg Párizs. A 44 nemzet sportolói május 4-én kezdték meg a versengést, és egészen július 27-ig folytak a küzdelmek. Az atlétikapályák sztárja a finn Paavo Nurmi volt, aki a mai napig a futás koronázott királya maradt, hiszen hat nap alatt hétszer állt rajthoz (előfutamokkal együtt), hétszer győzött, kétszer olimpiai csúccsal. Öt aranyérmét 1500 méteren, 5000 méteren, 10 650 méteres mezei futásban, a mezei futás csapatversenyében és a 3000 méteres csapatviadalon szerezte.
Fotó: Ótos András
A medence ura Tarzan, azaz Johnny Weissmüller volt, az egykori vékonydongájú erdélyi fiúcska, aki két évvel korábban azzal ámította el a világot, hogy elsőként 1 percen belül úszta le a 100 méter gyorsat. Jánoska aztán Párizsban aranyérmes lett a 100 és a 400 méteres gyorsúszásban, a 4x200 méteres amerikai váltóval, s ráadásul vízilabdázóként is szerzett egy bronzot.
Az I. világháború miatt durcás németek még ezen az olimpián sem fogadták el a meghívást, de a magyarok már ott voltak, s 10 érmükkel (2-4-4) a 12. nemzet lettek a rangsorban. A küldöttség legsikeresebb tagja szintén egy erdélyi sportoló, dr. Pósta Sándor volt, aki egyéni kardvívásban aranyat, csapatban pedig további ezüstöt és bronzot nyert.
Voltak ennek az olimpiának más érdekességei is, például az amerikai Robert LeGendre esete, aki ötpróbában 776,5 centiméteres világcsúcsot ért el távolugrásban, de mégsem nyert ebben a számban, mert csapata nem őt nevezte be. Az angolok Harold Abrahams és Eric Liddell esetével voltak elfoglalva, sőt, a két győztes (100, 200 és 400 m) életét 1982-ben meg is filmesítették, s a Tűzszekerek című remekmű később négy Oscart zsebelt be. A magyarokat akkor is a focisták szomorították el, mert a lengyelek elleni, reményt keltő 5:0 után a Párizsi Stadion kellős közepén, 4371 néző előtt 3:0-ra kikaptak a lebecsült egyiptomiak ellen...
Minderről csaknem 1000 sportújságíró tudósította a nagyvilágot, s július 2-án az ötletet tett követte, és megszületett a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS), amelynek alapítói között a magyarok is ott voltak, az osztrákokkal, belgákkal, franciákkal, németekkel, olaszokkal, lengyelekkel és svédekkel egyetemben, további 21 ország „megfigyelői” státust kapott, célul pedig az újságírók etikai és anyagi jellegű védelmét tűzték ki a zászlajukra.
A magyar sajtót azonban főleg a foci érdekelte. A 30-as években aztán volt is miről írni, mert a Sárosi-féle nemzedék elkezdte szállítani a jó eredményeket, a hatalmas Angliát is legyőzték 2:1-re, majd 1938-ban, Párizsban – ahol még 14 évvel azelőtt csúfos vereséget szenvedtek Egyiptomtól – végigmeneteltek a világbajnokságon, s csak a döntőben szenvedtek vereséget az akkor legyőzhetetlen Olaszországtól (4:2). Valami elindult, s e lendületnek a II. világháború sem tudott megálljt parancsolni: 1945. augusztus 20-án az osztrákok ellen először lépett a gyepre válogatott színekben egy bizonyos Puskás Ferenc, s a 18 éves fiatalember a 12. percben már góllal hálálta meg a bizalmat. Valamikor egy időben került a mikrofon mögé az akkor 23 éves Szepesi György, aki egy egész korszakot indított meg közvetítéseivel, s már nem is emlegetik másként mint a legendás Aranycsapat 12. tagjaként, aki hallgatók millióinak szerzett mérhetetlenül nagy örömöt. Mindenhol jelen volt, ahol a magyar sportsikerek felbukkantak. Egyedi lelkesedése, sajátos közvetítési stílusa kiemelte a többiek közül. Ehhez persze kellettek a labdarúgó-legendák is, akiket az 1949. január 6-án kinevezett szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv állított csatasorba, s 1952-ben már a zsebükben volt az olimpiai arany, miután a döntőben 2:0-ra győzték le Jugoszláviát. 1953. november 23-án következett aztán az „évszázad mérkőzése”, amelyben a magyarok London kellős közepén, a Wembley-ben, 105 ezer néző előtt 6:3-ra verték meg a szigetországban addig veretlen angolokat, a budapesti visszavágón pedig az angolok „egy hétre jöttek, és 7:1-gyel távoztak” Budapestről. Szepesi karrierjének a csúcsa is a legendás 6:3 volt, s a sportolók iráni tiszteletét és elismerését a következő módon foglalta össze: „aki nem érezte a kispályák öltözői levegőjét, aki nem mosdott lavórban – én most a 30-40-es évek környékéről beszélek – aki nem tudta, milyen az a kérges cipő, vagy fűzős labda, az nem is érezhette és nem is érthette azt, ami a pályán a fiúkkal történik. Az nem is tudta közvetíteni azt a hangulatot.”
Szepesit a legnagyobb magyar sportközvetítőként tartják számon, de utána számos kiváló sportújságíró követte, például Gallov Rezső, Novotny Zoltán, Vitray Tamás, Gyulai István, Knézy Jenő, a fiatalabbak közül pedig Gundel Takács Gábor és Hajdú B. István, de ők már nem közvetíthettek nagy magyar focisikerekről: az utolsó nagy generáció Bene nemzedéke volt, amely 1964-ben olimpiát nyert, 1968-ban pedig megvédte az aranyat. A 70-es években még számolni kellett a magyar focival, be-becsúszott néhány jó eredmény, de 1986-ban, Mexikóban bekövetkezett az a tragikus 6:0 az oroszok ellen, s azután a magyar foci a lejtőre került.
Május idusán Győrben rendezte meg kongresszusát a Magyar Sportújságírók Szövetsége. Ezen az eseményen néhány vajdasági sportújságíró is a szervezet tagja lett, s örömmel vettük tudomásul, hogy Szöllősi György elnököt az AIPS Europe végrehajtó bizottságába, Csisztu Zsuzsa alelnököt pedig az AIPS végrehajtó bizottságába választották be.
A kongresszus szabad perceiben elvegyültünk a magyarországi kollégák között. „Hej, mekkora volt a magyar foci az 50-es években” – mondták az egyik kis csoportosulásban, a másikban pedig így sóhajtoztak: „bezzeg a Puskás idejében...” Vagy: „mert amikor mi elvertük az angolokat 6:3-ra...” Én csak hallgattam és mosolyogtam, mígnem egyikük így szólt: „és a vajdasági kollégának mi a véleménye erről?” „Nekem az a véleményem, hogy Magyarországon két dologgal nem szabad foglalkozni. Az egyik a pálinkafőzés, a másik pedig a foci.” Döbbent arcok, ellenséges pillantások, értetlenség. „Van nekünk nagyszerű kajakunk, úszásunk, vívásunk, kiválóak vagyunk birkózásban, öttusában, sportlövésben és tekében, jó a kézilabdánk és a vízilabdánk, ismét fejlődik a kosárlabda, a cselgáncs, Magyarország immár egy olimpiáról is álmodozik. Ezekkel kellene foglalkozni” – mondtam a kollégáknak, de éreztem, hogy nem győztem meg őket.
És akkor jött Andorra...
Holnap ünnepeljük a sportújságírás világnapját. Méghozzá magyar javaslatra, mert ez az ötlet 1994-ben, a szervezet fennállásának 70. évfordulóján, Manchesterben a magyar kollégák fejéből pattant ki. Nem nagy ügy, mondhatnánk, mert szidnak bennünket az olvasók eleget, hiszen a „politikához és a sporthoz mindenki ért”, így a „tutit” mi sem írhatjuk meg mindig.
Legyenek azonban türelmesek velünk, szeretettel emlékezzenek a mi nagy öregjeinkre, Rusevljanin Hugóra, Albrecht Jánosra, Nagy Gy. Józsefre, Piszár Józsefre, Kubát Jánosra, Árok Ferencre, Szántó Zoltánra, Varga Tiborra, Csordás Árpádra és Gáspár Mihályra, valamint Gyula Károlyra, Mucsi Gézára, Csőke Bélára, Bencze Lajosra, Bordás Ákosra és Burány Endrére, akik mind nagy odaadással végezték ezt a szép hivatást.
Ránk, fiatalabbakra meg az a feladat hárul, hogy hasonló lelkesedéssel számoljunk be a magyar és a vajdasági magyar sportolók sikereiről, s reménykedjünk abban, hogy még életünkben a labdarúgóinkról is ódát zenghetünk.
