„Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál. – Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? – kérdi az Úristen. – Csak bízd rám, Atyám – mondja Jézus Krisztus -, majd eligazítom én! Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, elébe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a barázdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény (szamárkóró) volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.”
Tóth Béla: Legeltetés a három sárkány pusztáján (mesegyűjtemény)
Nemrégiben ismét iskolapadba ültek azok az egykori diákok, akik pontosan ötven évvel ezelőtt érettségiztek az Óbecsei Gimnáziumban. Az A, B és C osztályosok között ott voltak azok a magyarok is, akik a háború után elsőként tanulhattak itt az anyanyelvükön, ekkor és itt született meg az ugyancsak idén 50 éves KMV is. Többen is külföldről érkeztek a találkozóra, a legtávolabbról, Új-Zélandról Sargeant Sárkány Erzsébet.
Hogy mi köze a Tiszának ehhez az érettségi találkozóhoz meg Új-Zélandhoz? Mindjárt elmesélem.
Az óbecsei Sárkány Erzsébet már érettségi előtt is többször költözött, családjával Ada és Óbecse között ingáztak: Óbecséről Adára költöztek, ott kezdett iskolába járni, majd visszakerültek Óbecsére, és a lány itt is érettségizett. Jól beszélt szerbül, emellett németül, franciául, latinul tanult, és újságírónak készült. Édesapja, annak a fivérei és Erzsébet bátyja ekkor már kivándorolt Ausztráliában, majd az érettségi után Erzsi és az édesanyja is útnak indult. Egy évig egy olaszországi menekülttáborban éltek, a 19 éves lány ott kezdett el tolmácsolni, és a lágerben angolul is tanult. Olasz útlevéllel léptek ausztrál földre, és bár boldog volt, hogy végre együtt a család, ő már akkor arra gondolt: két év után hazatér.
Nem így történt.
Két napon belül munkába állt, lepedőket hajtogatott, közben képezte magát, és egyre jobb munkához jutott. Syndeyben egy ideig egy magyar utazási iroda könyvesboltjában dolgott, elkezdett írogatnia a Magyar Élet újságnak, és egy magyar újságíró cikkeinek a gépelését is elvállalta. Adminisztrátorként dolgozott a magyar konzulátuson, és évekig a Kodak vállalat alkalmazottja volt. Itt ismerte meg későbbi férjét, a Dél-Afrikából érkezett, angol Colin Sargeantet, akivel rengeteget utaztak a nagyvilágban.
Mindjárt rátérek (a) Tiszára is.
Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza – tartja a mondás. Erzsébet szívét is rabul ejtette a legtöbbet megénekelt folyónk. A fiatalasszonyt sokat kínozta a honvágy, ilyenkor leginkább a „csivirgős-csavargós” Tiszán jártak a gondolatai. 1975-ben fia született, őt úgy hívják: Tisza.
– A fiam kétévesen látta először Óbecsénél a Tiszát, és kilenc volt, amikor egy ázsiai utazás végén elmentünk a Fehér-Tisza forrásvidékére, az Ukrajna területén található Kőrösmezőre, onnan pedig végigkövettük az egykoron legmagyarabbnak tartott folyó útját. Sokat utaztunk, és ezek az utak gyakran magyar vonatkozásúak voltak. Kőrösi Csoma Sándor nagy tisztelője vagyok, már a gimnáziumban megfogott az élete, később pedig az a magyar iskola, ahol egy ideig tanítottam, szintén az ő nevét viselte. Először a dardzsilingi sírját kerestük fel, majd eljutottunk szülőhelyére, Csomakőrösre is – meséli Erzsébet.
A fiával magyarul beszél, akcentus nélkül, és fél évszázad elteltével sem kell keresnie a szavakat. Tisza nuklerális gyógyászatot tanult, és most már kutatóorvosként dolgozik Új-Zélandon, mert odavalósi a felesége. Hat évvel ezelőtt, amikor nyugdíjasok lettek, Erzsébet és a férje is áttelepült Új-Zélandra.
– Ki lehet gyógyulni a honvágyból?
– Soha. Én legalábbis nem tudtam. Anyukám egyszer ment haza, aztán soha többet nem akart, apukám viszont egyszer sem látogatott Óbecsére. Mi nagyjából ötévente járunk haza, és a testvérem is rendszeresen jön. Hiába jó és biztonságos az életem, akkor is egy idegen országban élek. Amit itthon átéltem, azt vittem ki magammal. Könnyebb lett volna fiatalabban kimenni, ott tanulni, barátokra szert tenni. Új-Zélandon is lettek barátaink, de az óhaza, az más… Korábban rendszeresen figyelemmel kísértem a hazai sajtót, ma már kevésbé, talán azért, hogy ne fájjon annyira a régi otthonom hiánya? Nem lehet mindig hazajárni. Olyan nagy a világ, azt is meg kell ismerni.
Erzsi jugoszláv útlevéllel hagyta el 1968-ban az országot, és olasz passzussal lépett ausztrál földre. Férje révén lett angol állampolgársága, Tisza születésekor pedig a szülők is felvették az ausztrált. Az idén tavasszal mindannyian hivatalosan is új-zélandiak lettek.
A városban, ahol élnek, van egy folyó, úgy hívják: Waikato. A Sargeant házaspár gyakran sétál a partján. Erzsébet magában csak úgy hívja: Tisza.
