Vasárnap, a háromnapos Tanderbal vízi fesztivál zárónapján este tíz órától ad ingyenes koncertet Óbecsén, a Tisza-parton a budapesti Lóci játszik zenekar. Csorba Lórántot, a zenekar frontemberét családi kötelékek, gyermek- és kamaszkori emlékek kötik ehhez a városhoz – többek között erről is beszélgettünk vele a fellépés apropóján.
• Te mennyire vagy óbecsei? Ötéves voltál, amikor Budapestre költöztetek. Mennyire kötődsz a városhoz, milyen emlékeid vannak vele kapcsolatosan?
– A „becseiség” leginkább abban mutatkozik meg nálam, hogy nem jövök zavarba, ha szóba kerülnek tizenöt évvel ezelőtti bulik a Floydból… A családom kiterjedt baráti hálójának köszönhetően a legtöbb ünnepet és nyarat azokkal az óbecsei barátaimmal tudtam tölteni, akik társakká váltak az évek során. Sok budapesti osztálytársamat is sikerült később belevinnem a „tutiba”, így a környezetemben szerintem mindenki odáig van Óbecséért. Ha visszagondolok, valóban szinte minden nyarat itt töltöttem… Az újfaluban a ház előtt labdáztunk sokat a húgommal, majd bevonultunk kártyázni a mamával, etettük a csirkéket, simogattuk a kutyát. Később a kamaszkori határpróbálgatások színhelyévé vált a város: kocsma- és táncparkett-élmények, szerenád, többliteres sörök, „központozás”, no és az elmaradhatatlan házibulik a barátoknál.
• Nekem olyan érzésem van, hogy Vajdaságban talán már akkor hatalmas rajongótáborotok volt, amikor Magyarországon még nem voltatok annyira ismertek, mint most. Így van-ez?
– Amikor először mesélték nekem, hogy Szabadkán az egyik – azóta sajnos bezárt – kocsmában a gimi diákjai Lóci játszikot kérnek és azt éneklik hangosan, azt hittem, csak viccelnek velem. Budapesten akkor már volt egy kemény mag, amely ott volt minden fellépésünkön, sőt közülük sokan még az egy szál gitáros korszakból maradtak hű követőink, de vidéken még alig ismertek minket. Az egészen megható volt számomra, hogy ahol a legjobban szeretném, ha szeretnének, ott viszonylag hamar így is lett. Mindig csodálkozom azon, ahogy Szerda Zsófi barátom kezeli a Vajdaságot: mintha Szabadkától Újvidékig egyetlen metropolisz lenne az egész, és ha este Zentán van buli, akkor oda kell menni és kész. Ezért nagyon remélem, hogy vasárnap nem csak az óbecseiek fognak megnézni bennünket, hanem az összes ismerősöm eljön Vajdaságból, hogy koccintsunk és táncoljunk reggelig. A szállást is biztos meg lehet oldani, nálunk például van két hely…
• Édesapád, Csorba Zoltán, nem csak főszerkesztője volt a Magyar Szónak, de Óbecse egyik jeles muzsikusa is, a Sygma együttesben basszusgitározott, később zongorázott. Ha nincs ez a családi muzikalitás, akkor is a zenei pályát választottad volna?
– Apa, ha jól tudom, művészeti öttusázónak tartja magát, így bármiféle művészettel kapcsolatos ötletemet mindig támogatta, az egész családdal együtt. Zenésznek lenni nem könnyű pálya, főleg így, hogy a magunk útját járjuk, de cserébe nagyon élvezetes. Csak ezen a nyáron már annyi élményhez jutottunk – remélem, legalább ennyit okoztunk is! –, hogy bőven lesz mit mesélni az unokáknak. Azt pedig soha nem felejtjük el, hogy az összes siker annak köszönhető, hogy mindig támogattak bennünket a családtagok és a barátok! Január elsején megjelent a második nagylemezünk, a Krokodil, amire például Szabó Attila a Csík zenekarból azt mondta, hogy az utóbbi öt év egyik legjobb magyar lemeze. Márciusban az Akváriumban telt ház előtt premiereztettük ezt az albumot, és csak ámultunk és bámultunk, mert pont úgy zajlott, mint a nagy zenekaroknál szokás: rajongók ácsingóztak jegyekért, akár többet is fizettek volna, csak hogy bejuthassanak. Előtte februárban a Fonogram-díjátadón vehettünk részt, és mi lettünk az Év felfedezettjei. Ez is nagyon meglepett minket, hiszen nem tartozunk egyetlen nagy kiadóhoz sem, és nem gondoltuk volna, hogy a szakma észreveszi a tevékenységünket. Aztán májusban ott volt az egyhetes őrület, a Nagy-Szín-Pad! nevű verseny – vagy talán inkább játék? –, amit a közönség szavazatainak köszönhetően szintén sikerült megnyernünk, és így feljuthattunk a VOLT legnagyobb színpadára. A Petőfi Zenei Díjátadón élőben zenélhettünk több tízezer embernek, és olyan show-t kaptunk támogatásul, amit korábban nem is reméltünk. A SZIGET-es fellépés és a STRAND pedig még csak most jön, utóbbinak a fesztiválhimnuszát is mi írtuk, szóval valóban van mire büszkének lenni! Ezért szeretném ezúton is ezt az évet mindenkinek megköszönni, aki szavazott, szavazásra buzdított vagy csak gondolt ránk, és küldött egy kis pozitív energiát.
• Ha értesüléseim pontosak, édesapád 1976-os Fender basszusgitárja most is szerephez jut. Erre nosztalgiából kerül sor, vagy egyébként is pengeted ezt a hangszert?
– Édesapámtól örökölt basszusgitárom anno véletlenül került a kezembe, hiszen Paul McCartneyhoz hasonlóan én is akaratomon kívül lettem „bőgős”: az hiányzott a bandából. De micsoda szerencse, hogy így történt, hiszen egy nagyon különleges hangszerről van szó, amin az évek során összegyűlt cigarettafüst, verejték és örömkönny mind meglátszik, úgy a színén, a kopásokban mint a hangjában is.
• Három egyetemi diplomád van. A portugál nyelv, filmművészet és pedagógia közül gyakorolod-e valamelyiket „tisztes foglalkozásként” a zene mellett?
– Ezeket nem, de valami mást igen. Budapest leghallgatottabb rádióján, a Sláger FM-en január óta saját rovatom van, a nap témájára a hallgatók által beküldött SMS üzenetek közül zenésítek meg egyet. Édesanyám nagyon örült, amikor elkezdtem ezt a rádióban, mondta, hogy na végre van olyan munkám, ahova naponta bejárok 9 órára. Igaz, 10 órakor már be is fejezem...
• Nem kimerítő mindennap írni egy eredeti 20 másodperces szerzeményt?
– Ez egy kihívás. Akik jógáznak, jógagyakorlatokkal kezdik a napot. Nekem ez egy napindító kreatív agytorna.
• Hogyan élted meg a filmzenében tett kirándulást? Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című sikerfilmjének te írtad a zenéjét.
– Reisz Gáborral együtt jártunk az ELTE filmművészeti szakára, onnan jól ismertük egymást, és kölcsönös bizalom jellemezte a közös munkát. A zene tulajdonképpen közös: ő a film szemszögéből közelítette meg a feladatot, a hangszereket legszívesebben úgy instruálta volna, mint a színészeket, én pedig zenei szemszögből adtam meg a szerzemények a végleges formáját. A filmben nem hangzik el az összes szerzemény, de ezek megjelentek az interneten, és bár ingyen hozzá lehetett férni a dalokhoz, sokan fizettek a letöltésért – így támogatták az alacsony költségvetéssel leforgatott alkotást.
• Csütörtök Székesfehérvár, péntek Budapest, szombat Pécs, vasárnap Óbecse. Mire számítasz te az óbecsei koncerten és mire számíthat a közönség?
– Mindig nagyon izgulok, amikor szülőföldemen zenélünk, és ez most sem lesz másképp – főleg így, hogy egy szabadtéri, nagyszabású rendezvényen vehetünk részt főfellépőként. Igyekezni fogunk egy olyan repertoárt hozni, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy nemtől, kortól és nyelvtudástól függetlenül mindenki élvezni tudja, de gondolunk a régi rajongóinkra is, és egy apró kedvességgel szeretnénk meglepni őket. Remélem mindenki jól fogja érezni magát. Annak pedig külön örülnék, ha a nagyszüleim el tudnának látogatni a koncertre. Bár már elég idősek, és a nagymamám nem is nagyon szokta elhagyni a lakás környékét, de talán ha minden jól alakul, végre meg tud minket nézni élőben is, és nem csak a tévé képernyőjén keresztül. Sőt, ha még az alsóvárosi rokonság is tiszteletét tenné a rendezvényen, akkor biztosan tudnám, hogy már most sikerült valami komolyat elérnem!
