Azzal hívta fel magára a figyelmet a Kézdivásárhely környéki háromszéki küldöttség a nemrégiben megtartott kishegyesi családkongresszuson, hogy a legelején a szerb és a magyar himnuszokat követően egy csoportjuk székely zászlóval bevonulva a székely himnuszt kezdte énekelni, amibe azután az egész terem bekapcsolódott. Vezetőjük, a bélafalvi Boldizsár Béla azt mondja, először csak ide próbált utasokat toborozni, de nem jött össze egy buszra való jelentkező.
– Ezért aztán megváltoztattuk az útitervet. Első állomásunk a Balaton volt, aztán folytattuk Horvátországba, a Plitvicei tavakhoz, majd végigutaztunk az egész tengerparton Dubrovnikig. Dubrovnik után Međugorjéba mentünk, egy nap erejéig részt vettünk az ottani világkongresszuson, és innen jöttünk Kishegyesre. Eddig mintegy 2100 kilométert tettünk meg, s innen még hétszáz kilométer lesz hazáig – mondja az örökmozgó Boldizsár Béla, hozzátéve, hogy kis összegből, fejenkénti 180 euróból kihozták ezt a körutat. Így már harmincan jelentkeztek, igaz ez sem egy egész buszra való ember, így azonban mindenkinek jutott legalább két ülőhely, és nem kellett szorongni.
Amíg beszélgetünk, Boldizsár úr minduntalan köszön valakinek, odaszól valakihez, vagy őt szólítják meg.
– Járt már errefelé korábban is?
– Nagyon sokszor. Vilmossal (Krizsán Vilmossal, a VANCSESZ elnökével) évek óta ismerjük egymást. A gödöllői nagycsaládos kongresszuson ismerkedtünk meg és jó barátságba kerültünk, olyannyira, hogy én kereszteltem az egyik kislányát. Azóta is, ha csak egy mód van rá, megpróbálunk pénzt előteremteni, hogy részt vehessünk a délvidéki rendezvényeken is.
Meg sem merem kérdezni, hogy járt-e a Kátai-tanyán. Jól sejtettem, járt már itt is.
– Nem sok olyan helyet tudna nekem mutatni, ahol én nem jártam volna. Több alkalommal is megfordultunk a tanyán különféle csoportokkal. A névjegyemet is itt hagytam már: egy kopjafát ugyanis Vilmoséknak ajándékoztam, és az ott fog állni a péterrévei nagycsaládos ház udvarán, amelyet hamarosan felépítenek. Szinte mindegyik délvidéki nagycsaládos szervezettel van kapcsolatom, és látogatjuk is egymást, ha mód van rá. Nálunk is jártak már itteni barátaink. Engem a barátok ölelése éltet, számomra nagyon jó érzés régi barátokkal újra találkozni.
– Megéri-e ez a találkozás a sok fáradságot? – kérdezem, de egyértelmű a válasz, hogy a barátság mindent megér.
– Volt már hétezer kilométeres utunk is. Akkor Páduán át Lourdesbe mentünk, és vissza Párizson át. Az egyik legnagyobb élményem az volt, amikor II. János Pál köszöntötte a csoportunkat ezzel a szavakkal: „Isten hozott drága magyar testvéreim.” Erre én elkezdtem énekelni magyarul a pápai himnuszt. Itt is az utolsó pillanatig azt terveztem, hogy az „Elindultam szép hazámból…” című dalt énekeljük, de az utolsó pillanatban talán a Gondviselés sugallatára mégis a székely himnusz jött a számra – mesélte Boldizsár Béla.
