Mint arról beszámoltunk, március 19-én porig égett Nyúl Zoltán baptista lelkész pacséri háza. A hétgyermekes család a tragédia után a pacséri nagytatánál talált menedéket, majd a bácskossuthfalvi baptista imaház vendégszobáiban, belátható időn belül azonban új, a nagycsalád igényeinek megfelelő házba költözhetnek. A Pacsér központjában található, több mint százéves épület felújítási munkálatait egy nemzetközileg elismert holland építész irányítja. A karitatív munkájáról ismert családfővel és feleségével, valamint Evens Brons építésszel a tűzeset óta eltelt öt hónapról a beszélgettünk.
– Ami a tűzeset óta történt velünk, minden reményt felülmúlt. Semmit sem kellett aggódnunk afelől, hogy talán albérlők leszünk életünk végéig, bár semmi garanciánk nem volt arra sem, hogy minden rendeződni fog. Isten annyira körülvett bennünket az ő gondoskodásával, hogy hihetetlen mérföldes lépésekkel haladtunk előre. Sikerült találni egy megfelelő házat, a házhoz kirendelődött egy ismert építész, aki ötletekkel látott el bennünket. Kialakult az építéshez a csapat, kialakultak a keretek is hozzá, folyamatosan bátorítottak minket, jelentkeztek is, hogy jönnének dolgozni, s ma már, három hónap távlatából tudom mondani, hogy nemcsak mese kategória volt, hanem valóban jöttek az emberek segíteni, és nemcsak az egyházi körön belül, hanem felekezettől, nemzettől függetlenül jelentkeztek kisebb-nagyobb csoportok önkéntes munkára. Május végén sikerült a házat megvásárolni, azonnal megkezdődött a bontás, és azóta szinte egy nap szünet sem volt, folyamatosak a munkálatok. Megállás nélkül 15-25-en dolgoznak, egyszer még ötvenen is voltunk – meséli kérésemre Nyúl Zoltán, miután megtekintettük az építkezést, s azt is elmondja, és látom is, hogy az épület első része téglából épült, azt nem kellett annyira megbolygatni, viszont a hátsó része öreg, vert falú épület volt, azt teljesen le kellett bontani.
– Nagyszerű volt megtapasztalni, hogy több, építési anyaggal foglalkozó vállalkozó jelentkezett, és jelezték, hogy már hamarabb hallottak a tevékenységünkről. Tudjuk, mi mindent tett, és most úgy érezzük, hogy mi tudunk segíteni – mondták. Ily módon jó minőségű építőanyaghoz jutottunk, nyugodtan építkezhettünk. Mára már tető alá kerül az épület, a falak állnak, az áramot bevezettük, a padlózat, a festési munkálatok várnak még ránk, szeptember végén szeretnénk ide költözni. Nehéz volt a nyár, nem lehettünk fáradtak, kimerültek, de a gyülekezet, a család mellénk állt, frissen házas fiunk irányította a munkálatokat, amíg mi pár napra elutaztunk pihenőre.
Látogatásunk idején a faluközpontban található, egykori Csányi, majd Cseri házat és hatalmas udvarát Evens Brons holland belsőépítész is felkereste.
– Amikor hallottam a tűzről, felhívtam Zolit barátként, s bár nem tudtam, miben tudok segíteni, Zoli mindjárt hívott, és a jövő héten már jöttem is munkatársaimmal. Együtt gondolkoztunk, hogy mit kezdünk a házzal, és sokat változott is a terv. Én Magyarországon dolgozom húsz éve, van egy cégem, régi, vályogépületeket alakítunk át. Én is egy kilencgyerekes családban nőttem fel, nagyon jól tudom, hogy mi a fontos egy épületben, ahol egy ilyen nagycsalád él. Számomra nagyon lényeges, hogy egy nagy légtér legyen, ahol összejön a család. Egy hétvégén felmértük a helyzetet, felvettük számítógépre az alapterületet, és elkészítettük a háromdimenziós tervet. Azután körülálltuk a számítógépet, és mutattuk, kinek hol lesz a szobája. Nagy öröm volt látni, hogy amit mi ajánlottunk, az nekik is megtetszett: kis privát szféra és a közös légtér. Talán tudtunk egy reményt adni, hogy a régi épület megújulhat, s jó volt látni a gyerekek arcán a reményt, hogy talán ismét lesz új otthonuk. Megható pillanat volt, de utána gyorsan folytak a munkálatok. A segítség föntről is jött, azt sem felejtjük el, mert annyira pontosan összejött minden, mint egy kirakójáték kockái.
Amikor Zoltánt arra kérem, hogy említse meg a legnagyobb támogatókat, legszívesebben hárítaná a kérdést, mert szinte lehetetlen a felsorolás.
– Az internet pozitív oldalát is megtapasztaltuk, az újságírók is sokat segítettek, hiszen minden megjelentetett riportnak nagy visszhangja volt, rajtuk keresztül jutott el a kanadai Rákóczi Szövetségig, a vállalkozókig a hír. A szabadkai Masterplast szigetelőanyaggal, a kishegyesi Montel építőanyaggal, a magyarkanizsai Tondach tetőcseréppel, a bajai Holzker kft. nyílászárókkal járult az építkezéshez, de hatalmas összefogás volt a szerbiai és magyarországi baptista egyházban, emellett a romániai is segített, de érkezett segély Kárpátaljáról, Felvidékről, Kisújszállásról is, ahol tiszteletbeli polgár vagyok. Könyvet kaptunk a Szalai kiadótól és a debreceni könyvtártól. Topolya község, Pacsér és Bácskossuthfalva helyi közössége, a bánáti Nezsény is támogatott, nagyon sok iskola is gyűjtött, mindennek köszönhető, hogy egy, a családunkra méretezett házba költözhetünk, új otthonuk lesz. Istennek semmi sem lehetetlen, ha nekünk, embereknek lehetetlennek is tűnt. A hamuból valami csodaszép nőtt ki... Sokaknak van egy téglája nálunk. Az házalapítás éve 1896, akkor épült ez a ház, de szívesen beleírnék még egy dátumot, hogy 2013, hiszen tízen évekig szinte teljesen üres volt és igen elhagyatott. Ez a ház egy olyan ház, ami nemcsak a mienk, hanem amiben nagyon sokaknak benne van az adománya, a jóakarata. Most, amikor már színekben, fényekben, bútorokon gondolkodunk, nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki bármit is tett ennek érdekében. Beszéltünk már arról, hogy a félig elégett fotókból felteszünk néhányat a falra a régi életünkből, hogy emlékezzünk arra, mi volt, és mennyire csoda az, hogy egy új házban esélyt kapunk az új otthon megteremtésére.
Viktória a mindennapokról is szólt néhány szót, arról, hogy a hatalmas erőfeszítés összekovácsolta, megerősítette a családot, és érzéseit is megosztotta velünk.
– Most a gyülekezeti otthonban élünk, ahol nyári táborokat is szerveztünk. Nagyon mozgalmas életünk van, néha a táborlakókéval összekeverednek a dolgaink, vagy a kedvenc póló eltűnik.... Amikor megtörtént ez velünk, leltározni kellett, el kellet dönteni, hogy hogyan tovább. Vagy siratom azt, ami volt, és belekeseredem, vagy pedig elfogadom ezt a helyzetet, és hálával tekintek vissza az eddig voltra, és reményteljesen arra, ami jön, és emellett döntöttem. Mindig, amikor a régi házunk szóba kerül, akkor hálát adok Istennek az ott eltöltött évekért, és ugyanakkor reményteljesen várom a jövőt, hittel tele kíváncsisággal és várakozással.
– Idén jubilálunk sokféleképpen, ötvenéves leszek, huszonöt éves házassági évfordulónk már megvolt, bár még nem ünnepeltünk, reméljük, majd az új házban, és nagyszülők leszünk – mondja végül Zoltán, s felesége hozzáteszi:
– Érdekes, mikor egy-egy fazekat kapunk, bögréket, tányérokat, akkor mindig ez jut eszembe, hogy ez megint egy új kezdés…
