Ünneplőbe öltözött Zenta, ismét városnapot ülünk. Ilyenkor mindig el lehet azon gondolkodni, mit szeretünk ebben a városban, mit nem, miért szeretjük ezt a várost, vagy miért nem. Én szeretem, az biztos, számomra ez soha nem volt kérdés. Mindig másért szeretem. Amikor gyerek voltam, azért szerettem, mert jót lehetett játszani a poros utcán, mert nagyokat lehetett lubickolni a Tiszában. Amikor kicsit felcseperedtem, azért szerettem, mert itt járhattam középiskolába, nem kellett másik városba mennem tanulni, volt elég szórakozóhely, nem kellett vidékre menni diszkózni. Amikor felnőtt lettem, azért kezdtem szeretni, mert bejárható, mert kerékpárral tíz perc alatt el lehet jutni a város másik felébe, mert van színháza, múzeuma, régebben még mozija is volt, mert mindig történik valami, mert a barátok is csak öt percre vannak, és anyuhoz még gyalog is tíz perc alatt odaérek.
Fotó: Gergely József
A szeretet otthonról hozza az ember, nálunk otthon is mindenki szerette ezt a várost. Nagyapám mindig büszkén beszélt a zentai futballklubról, lélekben örök focistaként öreg korában is rendszeresen lejárt a meccsekre, apám pedig a Tiszába, a Tisza-partba volt szerelmes. Minden története a folyóhoz, a csónakázáshoz, a homokban rohangáláshoz kapcsolódott, és ennek a szeretetnek a magját bennünk is elültette. Mindig úgy beszélt a Tiszáról, mint valami méltóságteljes dologról. Amikor fürdeni mentünk, mindig azt hajtogatta: a Tiszában lehet játszani, de a Tiszával nem lehet játszani. Akkoriban rettenetesen untam ezt a mondatot, ma már inkább becsülöm.
Anyai nagyanyám a bátkai szőlős miatt szerette Zentát. Igaz, Bátka a Tisza túlpartján van, de mindig ide tartozott. Az ő élete nagy része azzal telt, hogy lebiciklizett Bátkára, kapálta, metszette, kaccsazta, dédelgette, majd hazacipelte és árulta a szőlőt. Mindig szeretettel beszélt arról a jó homokos bátkai talajról, arról a mi zentai Bátkánkról. Én is imádtam a bátkai homokban játszani, és kompozni is szerettem, mert ugye Bátkára csak komppal lehet átmenni.
Sokszor találkozom olyan kijelentésekkel, hogy Zenta poros, piszkos kisváros, ahol semmi sem történik, ahol semmi sem változik. Szerintem így csak azok gondolkozhatnak, akik ki sem teszik a lábukat az udvarukból, akik a tévé képernyője elől el nem mozdulva állapítják meg, hogy Zentán megállt az élet. Mert itt igenis zajlik az élet. Nem épülnek bevásárlóközpontok, nem zajlanak eget rengető felújítások, de vannak történések. Van egy szép színházunk, jó színdarabokkal, van egy múzeumunk, újabbnál újabb tárlatokkal, van nagy könyvtárunk, alkotóházunk teli különféle előadásokkal. Van szép kilátónk, van szép Tisza-partunk, van a Halászcsárda üdülőtelepünk. Igaz, azt is mindig szidjuk, és csak a hiányosságait látjuk, de gondoljunk csak bele, milyen lenne a nyár egy csárdai fürdőzés nélkül.
Az sem mellékes, hogy mennyi iskolánk van. Szinte nem is tudjuk becsülni, hogy a gyermekünk többféle középiskola közül választhat itt helyben, és az sem mellékes, hogy magyarul tanulhat ezekben az iskolákban. És tényleg, hát kórházunk is van. Ez már eszünkbe sem jut, magától értetődő dolognak vesszük. Az a baj velünk, emberekkel, hogy nem a jó dolgokat látjuk meg, hanem a rosszakat, a hiányosságokat keressük. Csak azzal törődünk, mink nincs, és észre sem vesszük, milyen gazdagok vagyunk. Nem becsüljük, hogy van stadionunk, de azon bosszankodunk, hogy nincs gyógyfürdőnk, károgunk, hogy becsukott a mozi, de színházba azért nem megyünk el, csérogunk, hogy nem jó a medencénk, de a Tiszára nem vigyázunk.
Tegyük már félre ezt az örök megbántottságot, vetkőzzük már le ezt a folytonos panaszkodást, örüljünk annak, amink van. Ünnepeljük hát a mi Zentánkat, nézzük meg a hőlégballon-versenyt, élvezzük a tűzijátékot, borozgassunk a borutcában, nézelődjünk a kézműves-utcában, menjünk el az orgonaavatóra, hallgassuk meg a koncerteket, ültessük fel a gyermeket a körhintára, vegyünk neki vattacukrot. Ünnep van, ünnepeljünk!
