Azt hihetné a kívülálló, hogy a mostanság fénykorukat élő főzőversenyek csak arról szólnak, ki gyűjt össze több serleget és érmet, ki lesz a győztes, s hogy aztán a legjobb szakácsokat valamelyik gasztronómiai lovagrend is tagjai közé fogadja. A zentai Bogdán Zsófia és férje, Stipan arról győzött meg, hogy csupán főzés végett talán nem is volna érdemes járni az országot és külföldet.
– Hét évvel ezelőtt a felsőhegyi szervezők ugrasztották a békát a tónak – meséli Stipan, aki bevallja, hogy ő csak a „főfűtő” szerepét látja el –, amikor arról győzködtek, hogy menjünk velük a versenyekre, mert világot is látunk közben, meg rengeteg ismerőst és helyenként barátokat is szerzünk. Így indultunk el, s azóta a feleségem összegyűjtött hatvan-hetven serleget, több tucat érmet és sok egyéb ajándékot.
– Legutóbb, augusztus vége felé a szlovákiai Nemesócsán jártunk a lecsófesztiválon – eleveníti föl a közelmúlt eseményeit Zsófia –, vannak ottani barátaink is, akikkel valamikor magyarországi főzőversenyen ismerkedtünk meg. Ezen a fesztiválon odajött hozzánk egy csehországi polgármester, egy történelemtanár, és hívott bennünket, hogy menjünk el hozzájuk is. Kínált étellel, itallal, s ha nem is nagyon értettük, mégis jól megértettük egymást: fogtam a kezét, odavezettem az asztalhoz, hogy mi is vendégül lássuk. Mesélt nekünk Zentáról, a török időkről, a történelmünkről, úgy tűnt, hogy többet tud a városunkról, mint a helybeliek. A versenyek résztvevőinek nagy többsége barátságos – ha véletlenül valaki otthon felejt egy fűszert vagy más kelléket, kisegítjük egymást –, de ő mindenkin túltett. Sajnos, nagy a távolság Csehországig...
– Bár a hét év alatt összegyűjtött rengeteg díj szinte mindenről tanúskodik, nem kellene elhallgatnunk legalább az első és a legutóbbi szereplését.
– Első alkalommal Hódmezővásárhelyen szerepeltünk, és ott birkapörkölttel harmadik helyezett lettem. Nemesócsán most első díjat kaptunk. Paprikába töltött babos lecsót, vagy ha úgy tetszik, đuvečot készítettem. Volt vele bőven munka, mert minden babszemet „meghámoztam”. Ezen a fesztiválon egyébként a szervezésről is rengeteget lehetne tanulni. Minden évben tökéletes munkát végeznek: a kellékeket, amelyeket nehéz szállítani, ők adják, miként a zöldségeket is; már előző este és a verseny napjának reggelén is ellátnak bennünket étellel és itallal, kiváló az ellátás.
– Van kedvenc étele vagy főztje?
– Mindent szeretek főzni, és amit megfőzök, azt meg is szeretem enni. Gyerekkorunkban úgy neveltek bennünket, hogy ne válogassunk, mert nehéz válogatós családnak főzni. A versenyeken főztem már halászlét, birka- és marhapörköltet, csirkepaprikást és sok mást. Egy alkalommal még szamárpörköltet is. Ez a Sremska Mitrovica melletti Zasavicán történt. Korábban csak élve láttam szamarat, igaz, szamárkolbászt már kóstoltam. Későn érkeztünk a helyszínre, már mindenkinek rotyogott a bográcsban a szamár, tehát nagyon gyorsan kellett dolgoznunk. Jó volt az, hogy a szervezők a főzéshez adtak minden hozzávalót, amiket nem volt kötelező beletenni, de mást, például egyéb fűszert nem használhattunk. Én ugyanúgy készítettem el, mint a marhapörköltet, és a zsűri a legjobbnak ítélte. A marhapörköltet mégsem adnám a szamárért. Ezen a versenyen az volt a szokatlan, hogy jöttek a versenytársak, hozták a kanalukat, fölemelték a fedőt, és szó nélkül belekóstoltak a bográcsomba. Én csak akkor szoktam más főztjét megkóstolni, ha megkérnek rá.
A polcokra helyezett díjakat és ajándékokat nézegetve egy, a maga nemében különlegesre is ráakadunk: üres borosüveg, ráírva, hogy első díjas a nyertese, egy vajdasági faluban nyert ajándék.
– Április 1-jén is volt főzőverseny? – kérdezem.
– Nem – mondja Stipan –, mert akkor legalább azzal megvicceltek volna bennünket, hogy pálinka vagy bor helyett vizet öntenek bele. Ezt viszont így kaptuk.
Azt is megkérdezem, hogy hány településen jártak, de nem tartják számon, csak azt tudják, hogy nagyon sokfelé: itthon, Magyarországon, Felvidéken, Erdélyben.
– Itthon a legtávolabb Nišben, Zenta testvérvárosában főztem – jegyzi meg Zsófia. – Nem verseny volt, hanem a zentai önkormányzat meghívására mutattuk be a vajdasági ételeket. Hatalmas tömeg, hosszú sor várta, hogy megkóstolhassák a főztjeinket.
– Hogyan lesz valakiből sokszorosan díjazott szakácsnő? Mikor kell elkezdeni?
– Negyedik osztályos tanuló voltam, a szüleink dolgoztak, földdel is foglalkoztak, így meg kellett tanulnom az öcsémmel együtt főzni. Ezután szakácskönyveket is használtam, az újságokból gyűjtöttem a recepteket, és ezt csinálom néhány évtizede.
Biztató, hogy utánpótlás is lesz a családban, hiszen Bogdánék hétéves unokája már jó ideje barátkozik a szakácstudománnyal, eljár a nagyszülőkkel versenyre is: már tavaly pontosan el tudta mondani, miből készül a húsleves, szét tudja választani a tojásfehérjét a sárgájától, a palacsintát pedig a levegőben forgatja meg. Méltó követője lehet a nagyanyjának, aki a Fehér Asztal Lovagrend tiszteletbeli lovagja és a bronzkereszt tulajdonosa.
