A tájékozatlan utazónak olyan érzése támad, mintha egy ország érne véget itt, Gyimesbükkben: nem száguldoznak keresztül-kasul autók, legföljebb útjuk végállomására ide érkeznek – Erdély szélére, a Keleti-Kárpátokba. S valóban, egykor, lassacskán száz éve már, országhatárt kellett volna átlépnie a továbbutazónak, most viszont haladhatna tovább, ha akarna. De nincs kedve hozzá, pedig talán érdemes volna meglátogatni a hegy túloldalán élő csángókat, a moldvaiakat, ha egyáltalán szót értenénk velük. Annál könnyebben szót értünk az itteniekkel: Deáky András nyugdíjas iskolaigazgató órákat tudna mesélni népéről, meg az ezeréves határ történelméről, csak éppen örökös időszűkében van. Amióta ugyanis elsősorban az ő kitartó értékmentő munkájának köszönhetően köztudatba került az ezeréves határ, jönnek tömegesen a turisták. S miként nekik kötelezően történelemórát tart, úgy nekünk is ad némi ízelítőt:
– A Gyimesek világa nem egy akármilyen közönséges világ: érdemes figyelni a tájnak a szépségére, másrészt a történelmi környezetre és az itt élő csángó etnikumnak a világára. Mert a három Gyimes-völgyi községben: Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon és itt, Gyimesbükkön élnek a gyimesi csángó magyarok, akik a csíki székelyek leszármazottai. Az 1699-es karlócai békeszerződés után indult meg ennek a völgynek a benépesítése, mivel akkor vált biztonságossá itt az élet: korábban nemegyszer itt, a Gyimesi-szoroson át törtek be a tatárok, és rohanták le Székelyföldet. A völgynek a fő folyója, a Tatros is a tatárok nevét őrzi.
A panzió udvarán szobrok, kövek, kőszobrok, kopjafák idézik a magyar történelmi sorsfordulók emlékeit, mégis inkább néhány száz méterrel távolabbra tekintünk, a bakterház és a Rákóczi-vár romjainak a környékére, melyek alatt a Tatros csordogál. Mert az értékmentés onnan indult.
– Minden azzal kezdődött, hogy ott állt az ezeréves határ tövében, a Rákóczi-lépcsők mellett a Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30-as számú őrháza elhagyatottan, ajtók-ablakok kitépve belőle, tető, plafon beszakadva – tekint vissza jó néhány évet Deáky András.
– Képemről sült le a bőr, valahányszor vendégekkel mentem oda, és én eldöntöttem magamban már régen, hogy ezt a bakterházat meg kell mentenünk az utókor számára, hiszen ez az őrház itt, az ezeréves határ tövében jelképpé vált az elmúlt évtizedekben. Mondjuk ki nyíltan: megmaradásunknak a jelképévé. Kezdtük gyűjteni a pénzt, eközben eladták a bakterházat egy román vasutasnak építőanyagként. Gyorsan elmentem hozzá, és fölajánlottam a ház értékének a többszörösét: megvettem tőle. Nem magamnak, meg sem tartottam, miután sikerült felújítani, hanem a gyimesbükki önkormányzatnak adományoztam. Szerencsém volt, vagy talán a sors akarta így, hogy sikerüljön megmenteni. Egy alkalommal ugyanis budakeszi vendégeim voltak, és amikor nekik is elmeséltem, hogy miről van szó, akkor egy este borozgatás közben megszólalt az egyikük, hogy tegyetek le ide az asztalra százezer forintot. Azt hittem, hogy viccelnek, de benyúltak a zsebükbe, mindenki leszámolt százezer forintot, lett már ötszázezer, meg az, amit én gyűjtöttem össze. Hazatérve meggyőzték a Budapesti Kultúra Alapítványnak a tagjait, hogy álljanak az ügy mögé. Bankszámlát nyitottak Budakeszin, én pedig Csíkszeredában, szerepeltem televízióban és rádiókban, megírtam néhány cikket, egy kis port kavartam az interneten is, és nagyon rövid idő alatt összegyűlt az a több mint ötmillió forint, amennyibe került az őrháznak és a környezetnek a fölújítása. Öt évvel ezelőtt, fölavatásakor két-háromezer ember jelenlétére ugyan számítottam, amikor kértem az engedélyt az ünnepség megtartására, de negyvenezren jelentek meg. Leállt a forgalom Csíkszereda és Gyimesbükk között, bedugult a Gyimes völgye, a rendőrség tehetetlen volt, nem lehetett moccanni. Azóta lett Gyimesbükkből zarándokhely, mert nem álltunk meg: a következő évben fölújítottuk a Kontumáci kápolnát, amely a Gyimes-völgynek az első kis templomocskája volt, 1782-ben épült Mária Teréziának a pénzadományából. A következő évben rendbe tettük a Tatros folyón átívelő vashidat.
És volt egy nagy adósságunk azokkal szemben, akik itt, az ezeréves határ tövében adták az életüket a magyar hazáért. Több mint ötszáz nevet gyűjtöttünk össze, fekete gránittáblákra írtuk fel, konzerváltuk az imént említett templomocska melletti egykori vesztegzár épületének a romjait, ahova elhelyeztük a táblákat, emlékhelyet hoztunk létre. Az idén felállítottuk Az élet, a hit és a nemzet kapuját kopjafasorral. Olyan kulcsszavakat véstünk rá, amelyeket nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a világ minden táján élő embernek illene tiszteletben tartani: Isten, család, nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, hit, jövő, szabadság...
Bethlen Gábor 1626-ban építtette a Rákóczi-várat, amelyre lépcsőn feljuthatunk, de csak veszendő romokat lát a kíváncsi utazó.
– Az volna eddigi munkánknak a megkoronázása, ha sikerülne a világon a Rákóczi váraként ismert őrtornyot újraépíteni. Már több ezer eurót áldoztunk erre a célra is. Benne vannak a budakesziek is, akiknek szívügyük, hogy ez az álom megvalósuljon. Nem is pénz kérdése, hanem a hatóságok engedélyezésétől függ. A romok ugyanis műemlékké vannak nyilvánítva, s egyrészt a műemlékvédő hatóságok, másrészt a helyhatóság és a román kormány jóváhagyása nélkül nem léphetünk. Az előző kormánnyal már kiegyeztem, kétszer tárgyaltam a kultuszminiszterrel, rábólintottak, de jelenleg egy nacionalista kormány van hatalmon, s ha mi most elkezdünk Rákóczi-tornyot építeni, azt ki fogják használni magyarellenes hangulatkeltésre meg politikai tőke kovácsolására. Ezért kicsit takaréklángra vettük a dolgot. Az is baj, hogy Gyimesbükknek olyan polgármestere van, aki magyar ember, de egy román politikai pártnak a tagja. Ugyan milyen magyar érdekeket képviselhet egy ilyen ember?
– Az utódállamokban a hatalom sehol sem örül az ilyesféle tevékenységnek.
– Amit megvalósítottunk, azt nem tapsvihar közepette csináltuk, hanem hatalmas ellenállás volt velünk szemben. Itt látható egész romos magyarságunk, de azt is látható, hogy kimondtuk: elég volt, nem hagyjuk tovább pusztulni még a romjainkat sem, mentjük az utolsó percben, ami menthető. Tehát mindig szembe találtuk magunkat a hatalom ellenállásával, mert ők még mindig félnek tőlünk, mert érzik azt, hogy jogtalanul pottyant az ölükbe például Erdélyország. Vagy ők jönnek ide hozzám, vagy behívatnak. Az őrházavató után pénzbírsággal fenyegettek, mert leállítottam a forgalmat egy nemzeti útvonalon, aztán mondtam, hogy uraim, én nem hívtam ide senkit: ennyien jöttek. Aztán megúsztam egy írásbeli megrovással. A rendőrségnek magának tűnt fel, hogy negyvenezer ember elvonulása után semmi szemét nem maradt, meg is jegyezték: hogyha ez nálunk történik bent a regátban, bokáig jártunk volna a szemétben.
Más alkalommal jócskán túlléptem a megengedett sebességet, mivel mindig sietek. Megállított a rendőr, elkezdte írni a jegyzőkönyvet, és amikor elolvasta a nevemet, megkérdezte, én vagyok-e az, aki azt a szép dolgot csinálta Gyimesbükkön. Nem vette el a jogosítványomat, csak szólt, hogy vezessek lassabban. Van tehát bennük egy zsiványbecsület. Mert rá kell jönniük arra, hogy amit én vagy mi itt csinálunk, az nem ellenük szól, hanem saját magunkért, népünkért, gyermekeinkért, megmaradásunkért. És sokan vannak köztük, akik ezt már látják. Nem ellenségként, esetleg ellenfélként tekintenek rám. Csak amikor csoportban vannak, nemzeti érdekeiket védik, akkor politikai hovatartozástól függetlenül egyetértenek abban, hogy a magyaroknak a nyakát szorítani kell.
– Az utóbbi években tízezrek látogatnak az ezeréves határhoz. Ki turistaként, ki zarándokként…
– Itt nem csak egyszerű turizmusról van szó, hanem valóban zarándoklatról, érzelmekről és érzésekről. Így nálam a vendéglátás kicsit eltér a szokványostól. Nem elég az, ha a vendég csak arra emlékszik, hogy Gyimesbükkön milyen jót evett, ivott, vagy milyen szép volt a táj. Azt hiszem, hogy azon túl kezdődik minden, amikor meg tudunk állni, egymás szemébe nézve öt-tíz percig el tudunk beszélgetni közös dolgainkról. Ezt csinálom én, ha tetszik a vendégnek, ha nem, kénytelen meghallgatni egy történelemórát, ahol elmondok sok olyan dolgot, ami nem mindenkinek esik jól. Mert az én hitvallásom az, hogy nem különböző pártok tagjaiként kell nekünk, magyaroknak acsarkodni egymásra, hanem nemzetben, magyarságban gondolkodva, szent dolgokat tiszteletben tartva haladni tovább, hogy senki ne űzzön gúnyt a múltunkból, legyen szent a szülőföld, a Szent Koronát pedig senki se tekintse micisapkának. Ha egy-két embert sikerül meggyőzni az igazunkról, akkor már nem dolgoztunk hiába.
Ezért az itteni emberek világából is egy kis ízelítőt kell adni, a csángó etnikum világa ugyanis egy specifikus világ. Megőrizték a kultúrájuknak az archaikus jellegét, csodálatos a zenekultúrájuk, a táncművészetük, az énekkultúrájuk.
– Nem csak magyarországiak jönnek, hanem vajdaságiak és felvidékiek is, sőt svédek, hollandok, kínaiak, meg japán vendégeim is voltak, és franciák, akiknek Trianonról sem hallgattam.
