2024. július 17., szerda

Elmennek…

Elmentek. Sokan. Ismerősök és olyanok is, akiket nem is ismerhettem. Amikor a délszláv háború küszöbén elindult a vajdasági magyarok elvándorlási hulláma, középiskolába indultam. Mivel túljelentkezés volt, így gond nélkül betelt a tagozaton a 32-es keret. Aztán, szeptemberben csak 28-an jelentünk meg az iskola kapujában. A többiek szüleikkel, családjukkal elmentek. Itt hagyták a nyomort, a rájuk váró hiperinflációt, az erőszakos mozgósításokat, a munkanélküliséget, a puszta megélhetésért nap, mint nap folytatott küzdelmet.

Lazukics Anna fotójának felhasználásával elkészítette Dávid Csilla

Lazukics Anna fotójának felhasználásával elkészítette Dávid Csilla

Én itt maradtam. Mi itt maradtunk. Szerencsére elég sokan ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség ne tűnjön el, sőt, idővel kinevelődjön egy új nemzedék, amely megpróbálja betölteni azt az űrt, amit a rengeteg értékes ember távozása hagyott. Itt maradtunk két okból. Az egyik egyfajta makacs ragaszkodás volt a szülőföldhöz, a jól ismert utcákhoz, arcokhoz. A távozók némelyike ezt talán gyávaságnak nevezi, de ez visszafelé is érvényes: akik maradtak, azok árulóként élhetik meg azokat, akik hátra sem nézve, itt hagytak mindent. Pedig egyiküknek sincs igaza. Mindenki maga választja meg a sorsát. Maradni és elmenni is éppolyan kockázatos lépés volt. A maradás másik oka pedig az volt, hogy élt a remény. Hiszen háború volt, felfordult a világ. Tombolt a nacionalizmus, a nyakunkon ült a diktátor Milošević. Mindenkit rettegésben tartott, és arra kényszerített, hogy húzza meg magát, és tartsa a pofáját. Ebben segített nekik pitbullja, Šešelj. Reménykedhettünk benne, hogy mindez előbb vagy utóbb elmúlik, hogy a gyilkosok és uszítók belebuknak romboló projektumukba, és normális élet lehet ebben az országban is.

Elmentek. Végül sikerült megszabadulni tőlük. Utánuk maradt egy szétszabdalt ország, szétszakadt családok, épületek és emberi életek romjai. De távoztak. Mi pedig bízni kezdtünk, hogy na, most, végre. Eljöhet az Élet ideje. Hogy az, aki itt maradt, aki küzdött, nyilván a maga módján, az tudásával, kitartásával érvényesülhet. És egyre gyakrabban jelentek meg külföldi táblás autók hétvégenként, bennük rég nem látott arcokkal. Azt mondták, igen, akkor elmentek, átvészelték, de nem igazán jó nekik ott, ahol vannak, és már nagyon várják, hogy itt stabilizálódjon a helyzet, és már jönnek is vissza.

Elment. A kormányfő, akiben megvolt az energia és az elszántság, hogy változtasson, hogy rendet tegyen, hogy olyan országot építsen ki, ahol mindenki elfoglalhatja az őt megillető helyet, egy pisztolylövéssel eltávolították. Úgyhogy szépen lassan visszajöttek azok, akiktől korábban megszabadultunk. Az utána következő időszakot pedig már mindannyian ismerjük. Az országot szétlopták, a gazdaságot, ha lehet, még inkább tönkretették, a munkásokat emberi mivoltukban gyalázták meg újra meg újra, miközben drága autóikkal a gyermekeik száguldoztak el az éhező emberek mellett, akiknek foltozott nadrágja sáros lett a kerekek által felcsapott mocsoktól. Időközben meg a politikusok szólamai visszhangoztak: senki se menjen el. Aki igazán szereti hazáját, nemzetét, az nem hagyja el ezt a földet, mert azzal nemzetét, bölcsőjét, identitását hagyja elveszni.

Elmentek. Időközben ismét megindultak az emberek. El, a nagyvilágba, oda, ahol a munkát megfizetik, az embert meg megbecsülik. De a többség még akkor is itt maradt. Pedig nem sok oka volt rá senkinek, de hát az a fránya szülőföld iránti szeretet, a gyökerekhez való ragaszkodás. Inkább választották a harcot. A dolgok azonban sehogy sem akartak jobbra fordulni. Az üzletemberek és a politikusok titkos szövetsége továbbra is remekül működött, egyik adta a pénzt, a másik a megrendeléseket. Ugyanakkor remekül játszották tovább a demokrácia nevű játékot is. Az angolok által meghonosított politikai rendszerből úgy űztek csúfot, ahogy csak lehet. Teljesen mindegy volt, hogy a polgárok kire szavaztak, végül a hatalom annak a kezébe került, akit ezek az üzletemberek akartak. Az már a sors fintora, hogy amikor a radikálisok nyertek, akkor a demokraták törhettek hatalomra, amikor pedig a demokraták nyertek, akkor a radikálisok utódpártja ülhetett a bársonyszékbe. Időközben pedig a politikusok remekül játszották a szerepüket. Tovább hallgathattuk a nagy szólamokat arról, hogy Szerbia a Balkán Hongkongja lehet, hogy milliárdos beruházások érkeznek, hogy rövid időn belül visszatér az 1989-es „antemarkovićos” életszínvonal. Közben begyűrűzött ide is a nemzetközi válság, mintha a sajátunk nem lett volna elég, aminek ismét a kisember itta meg a levét. Újabb tömegek vesztették el addig is alulfizetett munkahelyeiket, gyárak zártak be. És ismét csomagolni kezdtek az emberek.

Elmennek. Sokan. Ismerősök és olyanok is, akiket nem ismerek. Magyarok és nem magyarok is. Fiatalok, de idősebbek is. Egyetlen faluból 40-50 ember ment külföldre munkát vállalni. Mert miben bízhatnának? A diktátor már régen elment, bízunk benne, hogy nem épp egy újabb népvezér készül a nyakunkra ülni. Habár, attól se vonatkoztathatunk el, hogy a legújabb elvándorlási hullámra akkor kerül sor, amikor ugyanazok a pártok uralkodnak, amelyek húsz évvel korábban. De ez csak mellékzönge. Az emberek besokalltak. Elegük lett abból, hogy folyton csak várnak. Mire várjanak? A politikai helyzet ma reménytelenebb, mint korábban bármikor. Mert alternatíva sincs. Látszólag zajlik egyfajta politikai harc, de egy majdani választás után gyakorlatilag bárki bárkivel szövetkezhet.

Elmennek. Mert immár nem hallják meg a politikusok kiüresedett demagóg történeteit. Mert már nem hat a lelkiismeretükre a mese a szülőföldről meg az identitás megőrzéséről. Hiszen nincs munkájuk. Hiszen üres a hasuk. Elegük van. Ezek a történetek már senkit se érdekelnek. Üres szavakkal nem lehet a még itt lévőket maradásra bírni, az eltávozottakat pedig még kevésbé lehet hazatérésre bírni. Ehhez most már konkrétumok kellenek. Munkahely és biztos havi bevétel. Föld, amely terem és termény, amit el lehet adni. Rendőrség, amely megfogja, és nem védelmezi a gengsztert. Bíróság, amely elítéli. Pedagógusok, akik oktatnak. Vállalkozók, akik termelnek, munkát adnak és megélhetést. Vannak ilyen lépések. Ösztöndíj-program, a tehetségek jutalmazása. És talán újabbak is lesznek.

Elmennek. Én maradok. Még maradok. Még maradunk. Többen is. Mert van bennem/bennünk egyfajta makacsság. Ragaszkodás ehhez a földhöz. Ehhez a tájhoz. Mert talán érdemes. Talán végre itt is kisüt a Nap. De ehhez tettek kellenek. És akkor már senki se megy el. Sőt, a barátok is talán visszajönnek.