A múlt század nyolcvanas éveiben mi, gyerekek mindannyian egyenlőek voltunk, de nyílt titoknak számított, hogy a „legegyenlőbb” gyerekek a Petőfi iskolába járnak. Történt egyszer, hogy az egyik pótórát, gyakorlatot vagy valami hasonlót a József Attila iskolában tartották meg, így nekünk, elit petőfiseknek ki kellett mennünk a Telepre – ahol a józsikások az iskola bejárata előtt kegyetlenül elpüföltek bennünket. Világosan emlékszem tanárnőnk reakciójára, miután elpanaszoltuk neki, hogy kikaptunk: ne haragudjatok rájuk, meg kell értenetek őket – telepi gyerekek, kisebbségérzetük van, így bizonyítanak... Hm, furcsa fajta pedagógiapolitika.
A későbbiekben, kamaszkorunkban sem szívesen jártunk arrafelé, többünket véresre rugdostak a városrész utcáin éjjelente járőröző falkák, a Telepet vadonként éltük meg. Nyilvánvaló volt, hogy a Telep egy urbánus Liman vagy belvárosi városnegyedtől eltérően teljesen más státust élvez, ami azonban mára teljesen megváltozott. A mai telepi „dzserekek” valószínűleg nem érzik szükségét egyenértékűségük bizonyításának, városrészük egyfajta kertvárossá nőtte ki magát, az újgazdagok, de más, nyugalomra és csendre vágyó, tehetős újvidékiek is szívesen vásárolnak itt telket. Az egyszintes házikók helyén egymás után épülnek az oszlopos paloták, a paradicsom helyén medencéket ásnak, a kerti törpéket giccses gipszoroszlánok váltják le...
Nézzük azonban sorjában, hogy mi vezetett a városrész létrehozásához, és hogy miként fejlődött az elmúlt bő évszázadban; a Telep történetéről Ózer Ágnes muzeológus, helytörténész mesélt:
Telepnek Újvidék egykori délnyugati perifériáját nevezzük, egy időben Darányi-Telepként is szerepelt, a két világháború között Adamović-féletelepnek nevezték el, az Adamović család vezetéknevéről. Aleksandar Adamovićnak nagy szőlőnemesítő telepe volt a Jugovićevo-Repülőtér felé vezető úton, területét azóta beépítették. Itt dolgoztak a szegény magyar napszámosok. 1889-ben a város olyan döntést hozott, amely értelmében a Dušan cár utca nyugati oldalán, a mai Đorđe Magarašević utcától délre fekvő telkeket kiosztja, bérbe adja azoknak, akik hajlandóak az egy holdnyi telket szőlővel beültetni. Ezt megelőzően egy filoxérajárvány elpusztította a szőlőskerteket Újvidéken és Szerémségben is, a telkek kiosztásával a város ösztönözni szerette volna az új szőlő telepítését, a szőlőtermesztés fellendítését. A Telepnek tehát ez jelenti a kezdetét! Újvidék kimondottan megfelel a szőlészetre, a valamikor mocsaras, de kiszárított területen lévő parcellákat végül nem a napszámosok, hanem a városi gazdag emberek kapták meg, akik nyaralókat építettek ide. Még most is láthatunk errefelé fadíszítésű homlokzatokat, ezek a házikók az igazi szőlősgazdák nyaralói voltak. Akkoriban presztízskérdésnek számított, hogy ki kap az első Telepen telket. 1891-ben és '92-ben megismételték a telekosztást, a Futaki út és a Zombori vágány közötti részt parcellázták fel, a második eresztésben az Újvidéki Bortermelő Társaság tagjai kaptak placcokat. Lutrin húzták ki, hogy ki és hol kaphat telket. Az utolsó telepszélesítés 1902-ben volt, a Zombori vágány és a Duna-part közötti területet osztották fel. A telep alacsonyabban fekszik, a talaj homokos, nemcsak a szőlő, hanem más növények is korábban érnek, mint máshol, Újvidék a XIX. században korai veteményeiről, első szőlőjéről volt híres – a bécsi és pesti piacokra innen vitték a padlizsánt is. A Telep fellendítése részét képezte a Darányi Ignác-féle szociális mozgalomnak, amely a szegény emberek, napszámosok számára földterületek kiosztását látta elő – a földkiosztás ennek a mozgalomnak a szellemében történt. A szőlőnemesítő Sándor-telepen dolgozó magyar napszámosok is kaptak itt telkeket, de ők nem tudtak maguknak házat építeni. A XIX. század végén a város válságba került, elfogyott a pénz, ezért később a telepi telkek tulajdonosait arra kényszerítették, hogy felvásárolják a placcokat. Erre nem mindenkinek volt pénze, a szőlősgazdák és a város éveken keresztül pereskedtek emiatt. A 30-as években a város pert nyer, és mindenkinek ki kell fizetnie telkét....
Valamikor az újvidéki magyarság, a szegény magyarság jelentős része a Telepen élt, a valamikori napszámosok leszármazottjai, akik idővel kitanultak szakmákat, így a városrész a kitűnő mesteremberekről vált ismertté. Ez a mai napig nem változott.
A valamikori szőlőskertek maradványai ma is fellelhetők, a Liman végén, a toronyépületek melletti résznél, a Hős pinki utca és a töltés között, találunk egy sor házat, ahol még meglátszik a szőlőskert-struktúra – házacska, mögötte szőlő.
A telepi lakosság összetétele azért változott az idők során, mert az ott élő magyarság többnyire szegény sorsú volt, ezért ők reagáltak elsőkként a nagy válságokra, az elköltözés sokkal nagyobb mértékű volt, mint máshol. Jajgatunk, hogy a Telep többé nem magyar, de hát az ott élő magyarok adták el házaikat, senki sem zavarta el őket... a kényszeren és a katonai behívókon kívül.
A Telep korábban azért tűnt gettónak, a városközponttól távol esőnek, mert az urbanizálódás itt nehezen indult be, késett az infrastruktúra, a villanyvilágítás, később létesült autóbuszjárat, noha ez már a két világháború között is létezett. A legintenzívebb építkezés a Telepen 1921 és '24 között folyt, 1931-ben már 9000-en laktak itt, zömében magyarok, de éltek itt szegény sorsú németek is. Az építkezési engedélyek egy szobára és egy konyhára szóltak. Az első gyalogjárdák 1925-ben épületek, ugyanebben az évben követelték, hogy a városrészbe vezessék be a villanyáramot – de ez csak a '30-as években történt meg. 1927-ben és '28-ban felépült az első iskola, a mai Laza Kostić Gimnázium épülete, 1939-ben a telepiek összeálltak, megalakítottak egy társaságot, Adamović-településfejlesztő Társaság elnevezéssel. Akkoriban az ilyesmi divat volt, a Limanon már működött egy hasonló, lakótelepülés-érdekvédelmi szervezet. Ekkor a város már igyekszik feljavítani az életkörülményeket a Telepen, létesítenek autóbuszjáratot a Telep és a városközpont között. A buszokat abból a pénzből vették, amely a kikényszerített telekfelvásárlásból folyt be. Akkor már a város más részeiben is közlekedett busz, a Temerini úton, Péterváradra is, villamosközlekedés már 1910-ben létezett. A Temerini és a Kiszácsi utak mentén is léteztek a Telephez hasonló munkástelepülések, az ott élőkkel is felvásároltatták a korábban odaítélt telkeket.
Alacsony fekvése miatt a Telepen gyakoriak voltak az árvizek, 1932-ben egy nagy eső után az egész városrészt elöntötte a víz, a legnagyobb árvíz 1940-ben volt. A talajvíztől olyan nedvesek lettek a falak, hogy a házak maguktól összedőltek – akkor 400 telepi ház rongálódott meg, állami hitelből építették újra ezeket.
Két templom – egy református és egy katolikus – található itt, az 50 méter magas Szent Erzsébet templom azért épület ide, mert miután 1928-ban lebontották a hídfősáncot, lebontották a Nepomuki Szent Jánosnak szentelt templomot is. Így egy katolikus templommal kevesebb lett a városban, a paritás megvigyázásának érdekében új katolikus templomot kellett építeni – ezt meggondoltan a telepieknek tervezték.
A Telep története mindenképp egy külön szegmentuma Újvidék történelmének és az újvidéki magyarság történetének is. Külön törvényszerűségek alapján fejlődött, sajátos világot képez, valamilyenféle különállása, főleg a második világháború utáni időszakban, különleges életmódot tett lehetővé – inkább falusiast, mint városiast. A két életvitel különleges keveréke jellemzi, specifikumát az adja, hogy lakói kertes, szőlőkertes házakban élnek, a városban. Azelőtt Újvidéken mindenki tudta, hogy ki a telepi gyerek, már beszédmódjukból is. Ma már a Telep nem úgy néz ki, mint korábban, a hangulata is egészen más, legfeljebb néhány házikó őrzi még. A régi Telep letűnőfélben van.
