Felavatták Székelyudvarhely melletti Gordon-tetőn a tavaly ősszel elkészült 22 méter magas, a sokak által csak "Pléhkrisztus"-nak nevezett monumentális alkotást, melyet több civil és szakmai szervezet is ellenzett.
Erdélyi utazásunk során ez az újsághír késztetett bennünket arra, hogy a Marosvásárhely, Szováta, Parajd, Bucsin-tető, Gyergyó útvonalról letérjünk a sóvárosnál. Parajdnál délnek fordultunk, és Korond érintésével Farkaslaka után, Szentléleknél balra sirültünk. Az alkalmi útmutatókra a helybeliek hívták fel a figyelmünket. – Csak a Kilátó jelzést kövessék! Zúzott kővel hintett út porol utánunk, a kocsi marasztaló kaptatón már korábbi vízfolyás hordalékán ügyeskedünk, és egy emberszabású útszéli fakereszt után ismét balra fordulva Krisztus lábához érünk. Ami égbe szökik, az mindig lenyűgöz. Így állunk az Isten fiát ábrázoló vasszerkezet árnyékában. Fényképezünk. Zavaczky Walter alkotásában, a kilátó meredek lépcsőin haladva, Gergely Jóska kollégával érek a Krisztus fejében kialakított kilátóba. Glória koszorúzza az őszelőben várakozó tájat. Ennyi a csoda, melyet az ízlésesen kialakított nagy szerkezet mérete és tisztasága erősít meg bennünk. Közben nem a kritikátlan csodálat, hanem óhatatlanul kérdések foglalkoztatnak. Magassága? Mérete? Valótlannak tűnő könnyhullatása? Különös fénye vagy gyógyhatása határozza-e meg, hogy mit nevezünk szakrálisnak, zarándokhelynek? Vagy csupán azt tarthatjuk ennek, amit egy egyház képviselője felszentel, felavat? Több lesz-e, mint tárgyi valóság, szakrális lesz-e az a hely ahol síkba állítunk egy pásztorbotot, vagy égig érő katedrálist építünk? Miért igyekszik mindig magasabbra, mindig messzebbre az ember önmaga keresésében? A lélektan és hittudomány bizonyára pontosabb válaszokat tudna adni ezekre a kérdésekre, mint én, de itt, a látvány, a különös hatása alatt magára marad az ember. És jó ez így, talán ez is a célja az embert meghaladó dolgoknak. Az, hogy egy picit önmagába nézzen, egy picit önmagára maradjon, messze a hétköznapi kötelezettségektől. Szótlanul. Az ember segítségre szorul. És nem kell csodálkozni azon, ha ezek a „segédeszközök” néha túlságosan az égbe szöknek, ha a bensőséges néha nagyon a külsőségekben nyilvánul meg.
"Érdekes, hogy a közvéleményt ez az alkotás megosztotta, mint ahogyan a történelem folyamán magának az Úr Jézusnak a személye is megosztotta az emberiséget. Az idő majd eldönti, hogy a kilátó ügyében kinek volt, vagy kinek van igaza" – mondta az ünnepségen Tamás József püspök, azt kérve, hogy a Krisztus-szobor a vidék olyan jelképévé, zarándokhelyévé váljon, amilyen az Eiffel-torony Párizsnak.
Megértem és vitatkozok is a püspök úrral. A szándékot tiszteletben tartva tényleg az időre kell bíznunk, hogy több, magasabb, vagy éppen elegendő az, ami a szokványosból kimozdít bennünket. Azt is megértem, hogy semmi sem történik, semmi sem épül érdek nélkül. Anyagi és lelki szükségleteink vezérelnek bennünket. Azokat is, akik felkent papjai az egyháznak. Csak a túlzottan emberi célok könnyen kizökkentenek minden magasztos gondolatot, a túlzott számítás minden szakrális helyet könnyen kufárok fészkévé tehet. A Pléhkrisztus az Eiffel-torony helyett, hasonlítson inkább a betániai, bűnös nő szeretetvallomásának megismétlésére térben, időben és anyagban, ahogy a szobrot Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes szentbeszédében az avatáskor nevezte.
Az ulmi Münster (evangélikus katedrális, Báden-Würtenberg, Németország)) jut eszembe, amely a világ legmagasabb keresztény temploma (161méter) és, amelyet több, mint 500 évig építettek. Ennek felhők között őrködő vízköpői a lenti világ számára láthatatlanok. A kőrózsákkal egyetemben mégis mesterművek, és az égieknek készültek, a kapcsolatnak látható és láthatatlan között. Talán ez minden alkotás misztériuma. Hogy megérintse az ég és föld találkozását, a láthatót s mégis valótlant. Hogy néha a fény felé emelje az ember arcát, mert nem járhatunk mindig leszegett tekintettel. Az ulmi Münszter turisztikai látványosság, szellemi és anyagi hasznot hozó építmény. Szakrális voltát mégsem vonja senki kétségbe. Az útszéli fakereszt szakrális volta sem kevesebb. Ez már ízlés és habitus kérdése. Nekem az útszéli pléhkrisztus jut eszembe.
A kilátó megépítésének ötlete 2003-ban született meg az idén elhunyt Magyari Árpád, a Protemp Alapítvány volt elnökének, valamint Hajdó István egykori gyergyószentmiklósi főesperes-plébánosnak a kezdeményezésére. Az alapítvány képviselői remélik, hogy akárcsak Csíksomlyó, a Gordon-tető is zarándokhellyé válik. A sokak által „pléhkrisztusnak” gúnyolt kilátó megépítése sok vitát váltott ki, ugyanis egyesek szerint ízléstelen és tájidegen az alkotás. Mások szerint viszont a nagyszabású mű méltó a hely szelleméhez, kiegészíti a tájat, és várhatóan turisták ezreit vonzza majd.
Kétség és csodálat, a beruházók szavából ítélve pedig leginkább számítás övezi a stigmáit mutató Krisztus-szobrot. Tisztességes számítás-e vagy nem? A kedves olvasóra bízom. Segítségül álljon itt két gondolat.
Az egyik Erdő Péter, esztergom-budapesti érsekétől Magyarország prímásától származik. „A segítő kéznek addig kell érnie, mint az igének!” A másik, a nagy tekintélyű, néhai Márton Árontól, az erdélyi katolikus egyház püspökétől: „Nem kell összeimádkozni a határt, elég minden útszéli keresztfánál kalapot emelni”.
Én a fakeresztnél emelek kalapot.
