Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból. Nem erre vállalkozunk, s utunk sem lesz olyan hosszú, mint Orbán Balázs hatkötetes művének a címe, nem is szólva az ő utazásairól, aki keresztül-kasul bejárta Székelyföldet, több mint félezer falut meglátogatva. Mégis érdemes lett volna kézbe venni a báró munkáját, mielőtt sírjához látogatunk, meg tájékozódásul, még ha száznegyven esztendő alatt sokat változott, legalábbis „történelmi és népismereti” tekintetben a székely vidék.
Két cserfa között pihen Tamási Áron (Fotó: Fodor István)
Messze van azonban még az úti cél (ha egyáltalán van), időnk pedig csupán annyi, hogy ide-oda bekukkantsunk. A jelent szemléltük, de inkább a múltat láttuk, ami nem baj, hiszen ez is kell a jövőhöz. Addig is a bánsági Temesvárt magunk mögött hagyva lassacskán átlépünk Erdélybe. Fölnézhetnénk Déva várára, ha nem rejtőzne a sötétségben, s ha nappal van, megállni is érdemes volna. Örökös időszűkében visszafelé sem tesszük, de legalább – a most el nem tévesztett épülő autópályáról – hosszasan csodálhatjuk a Várhegy csúcsán látható maradványait az egykori erődítménynek. Számomra a kétszáz kilométerrel távolabb, a Partiumban született Arany János tette ismertté Kőmíves Kelemen által „magas Déva várát”, pedig vannak bőven magyar történelmi vonatkozásai is: a már az ókorban is létezett erődítményt a tatárjárást követően IV. Béla építette újjá, jóval később itt raboskodott az egri hős, Dobó István, és ismét nagyot ugorva az időben: itt tette le a fegyvert Bem apó a forradalom végén, nem sokkal előbb azonban fölrobbant a lőszerraktár. Azóta sem épült újjá a vár, bár néhány éve dolgozgatnak rajta az építők.
Turisták a Gyilkos-tón (Fotó: Fodor István)
Továbbhaladunk, miközben tudomást sem veszünk a híres Tordai-hasadékról, Marosvásárhelyen is csupán röpke ideig, egy kávé erejéig figyelem a város apró szegletét, főként pedig az embereket. A buszmegállóba igyekvők és az onnan távozók románul társalognak, a környéken magyar föliratot nem látok, bár ebből mérvadó következtetést aligha lehet levonni, hiszen itthon sokkal „magyarabb” településeken sem lehet a táblák nyelvezetéből a lakosság többségének nemzeti hovatartozására következtetni, kivéve, persze, a közhivatalokat. Vásárhelyről sokkal több nem jut eszembe – miközben a benzinkút kávézójába feketekalapos, igencsak ünneplősen öltözött romák érkeznek –, mint hogy 1990 tavaszán itt zajlott a magyarellenes pogrom részeg Zsil-völgyi bányászok bevetésével, és a magyarok védelmében a cigányok is botot ragadtak. Akkor a magyarság még 52 százalékot képviselt, azóta 45 alá apadt részaránya. Halottak is voltak a közelinek tűnő összecsapásban, Sütő András pedig elvesztette egyik szemét. Jóval később, az itthoni háborús időkben készültünk meglátogatni, de betegeskedése miatt csak telefax segítségével készíthettem interjút vele, egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával pedig megbeszéltük: ha majd helyrejön, meglátogatjuk. Ami azonban örökre elmaradt.
(Hazatérvén olvasom az újságban, hogy tekintélyes összeggel megbírságoltak egy hölgyet Marosvásárhelyen, mert a piacon kétnyelvű táblácskákat osztogatott az árucikkek megjelölésére…)
Madefalva: emlékmű a székely áldozatoknak (Fotó: Fodor István)
Szovátánál kitérőt teszünk – érdemes, hiszen kéznyújtásnyira sorakoznak a látványosságok –, a sóbányájáról nevezetes Parajdon át Korondra jutunk. Ha be nem térünk Páll Antalékhoz megtekinteni, miként készülnek a korondi cserépedények, a főutca két oldalát szegélyező kirakodóvásár kínálatából aligha tudnánk megállapítani, hogy miről várt híressé ez a székelyföldi település; van itt minden: kézműves áru is, gyári is, érték és giccs egyaránt.
Máris következhet Farkaslaka. A kis falut a Nyikó partján Tamási Áron tette nevezetessé. Be is térünk sírjához tisztelegni Ábel életre keltéséért és sok egyéb miatt – miközben megfeledkezünk szülőházáról. Az utazóban a sírnál felidéződhet mindaz, amit hallott vagy olvasott az író temetésének viszontagságairól. Mivelhogy Romániában több település is viseli a Lupeni nevet, a Budapestről vonaton érkezett koporsót – tévedésből-e vagy sem – a Zsil-völgyi azonos nevű településre irányították. Temetésére néhány napos késéssel, 1966. június 11-én került sor, miközben a mintegy ezernyi résztvevőt – zendüléstől tartva – távolabbi területekről idevezényelt szekusok és rendőrök őrizték.
Korondi kínálat (Fotó: Fodor István)
A közeli Szejkefürdőn a legnagyobb székelynek mondott, már emlegetett Orbán Balázs sírjához sétálunk föl évszázados székely kapuk alatt a domb oldalába. Ő volt az a báró, aki bejárta Konstantinápolyt, Egyiptomot, a Szentföldet; amikor tudomást szerzett a 48-as magyar szabadságharc kitöréséről, a török fővárosban szabadcsapatot szervezett, de amikorra hazaért volna, a forradalom elbukott. Victor Hugótól megtanult fényképezni, aminek később a székelyföldi utazásai alkalmával vette nagy hasznát. A francia írónak egyébként az volt a véleménye róla, hogy kétszáz Orbán Balázzsal meg tudná dönteni III. Napóleon császárságát.
Visszatérve a főútra Gyergyószentmiklós felé folytatjuk Székelyföld-járásunkat. Marosvásárhely óta egyre inkább föltűnő, hogy a falvakban román szót nem hallani, mondanom sem kell, hogy a feliratok is kétnyelvűek. Errefelé mintha nem volna olyan nagy a román térhódítási szándék – bár másnap, az ezeréves határra igyekezvén – tapasztalhatjuk, hogy azt a környéket természetellenesen egykor Bákó megyéhez csatolták, valójában Moldvához. (Mint itthon Zentát, Adát, Kanizsát a Bánsághoz.) A szándék és a cél ugyanaz.
A határról visszafelé akarva-akaratlanul is kicsit a mindennapi élet felé fordulunk, midőn útkurtítási szándékkal valamelyik falun vágunk keresztül, s dűlőútra térünk. Pityókaszedőkkel beszélgetünk – Hargita megyében tízezer hektárnyi területen termesztenek krumplit –, akik keveslik az egy lejes (26 dinárnak megfelelő) árat, de reménykednek. S útbaigazításuk eredményeképp a vasúti sínek alatt, a vízátfolyókon autónkkal eljutunk az aszfaltra, azon pedig Madéfalvára, ahol a bukovinainak mondott székelyek kálváriáját (is) jelző emlékművet látogatjuk meg. Az osztrák császári katonaság ugyanis 1764-ben – néhány hónap múlva, vízkereszt másnapján lesz két és fél évszázada – itt az elégedetlen székelyek közé lőtt, és kétszáz székely – köztük nők és gyerekek – halálát okozta. A tragikus eseményt követően tömeges kivándorlás kezdődött, akkor még keletre, elsősorban Moldvába bujdostak. Onnan kicsit békésebb időkben északabbra, Bukovinába költöztek, falvakat alapítottak. Később, 1883-ban elhagyták falvaikat, s települtek közülük hozzánk, Dél-Bánátba is.
Turisták a Gyilkos-tón (Fotó: Fodor István)
A csíksomlyói templomra csak távolról vetettük tekintetünket, északabbra véve az irányt. Nemrégen aszfaltozott úton – erre sem rosszabbak az utak, mint mifelénk – a hegyre kaptatva, felhős-ködös időben hiába várjuk, hogy a Gyilkos-tóból visszatekintsen ránk Fazekas Eszter, s máris a Békás-szorosban vagyunk, hogy a Pokol kapuján is átlépve megcsodáljuk a természet alkotását.
Már vissza, Ditró felé igyekezvén elsuhanunk a szántón vagy legelőn „épült” szárnyék mellett, melynek tetején tekintélyes méretű román zászlót lenget a szél. Túlméretezett nemzettudat? Irónia? Miheztartás céljából tették ki a turisták felvilágosítására? Találgathatjuk.
Betérünk a ditrói hatalmas katolikus templomba, ahol háromezer hívőnek is jutna hely kényelmesen. Egy asszony a virágokat rendezgeti Isten házában, és kicsit beszélgetünk. Végre most már találkozhatunk, jöjjenek máskor is! – mondja –, s már-már úgy tűnik, jobban örül nekünk, mint mi annak, hogy legalább röpke időre itt lehetünk.
