Az újságírás felelősség. Még ha ezt oly sok újságíró nem is érzi át. A leírt szónak súlya van. Papírra vetve, sőt ma már a világhálóra felkerülve az önálló életre kel, vitákat szít, következményei lesznek. Amikor a múlt vasárnapok egyikén vezércikkemet Elmennek… címmel megírtam az elvándorlásról, a szülőföld itt hagyásáról, tudtam, hogy hullámokat gerjesztek. Azon viszont magam is meglepődtem, milyen mély sebeket is tépnek fel az általam leírt sorok. Hiszen a kilencvenes évekről írtam, a vajdasági magyarság újabb kori exodusáról és arról, hogy ma ismét valami ilyesmi tapasztalható. Kiengedtem a szellemet a palackból. És ha már kiengedtem, sokakkal ellentétben, kezdenem is kell vele valamit. Visszagyömöszölni? Megzabolázni? Vagy csak hagyni, hogy végezze a dolgát?
Aztán a Facebookon a saját szellemem jött velem szembe. Előkerült egy régi írás. Gombás Gabriella egykori magyarszós kolléganő búcsúszövege 1992 júniusából. Amikor elment. Sok más emberrel együtt. Az írást végigolvasva a gyomrom görcsbe rándult, a sorok mellbe vágtak. Bennem is felszakított valamit. Egy olyan múltbéli sebet, aminek létezéséről nem is tudtam. Nem is annyira a leírt tények hatottak rám, mert hát a kilencvenes évek kapcsán mindig ugyanazokat a dolgokat emlegetjük: a mozgósításokat, a szankciókat, a koporsóban hazahozott kiskatonákat… Sokkal inkább attól a hangulattól kerültem egyfajta furcsa lelkiállapotba, ami ezekből a sorokból, a leírtak összességéből áradt. Teljesen átjárt a kilencvenes évek hangulata. Eszembe jutott, hogyan éreztük akkor magunkat. Milyen volt a levegő. A lelkünket összeszorító félelem, az a levegőben vibráló örökös feszültség, a tudat, hogy háború van, és senki sincs biztonságban. Igaz, mi kamaszok akkor ebből a tudatállapotból elmenekültünk a hétvégi csavargásokba, ivászatokba, tombolásokba, amivel letompítottuk ezeket az érzéseket, a gondok nagyobb része, az élelem, az iskolára való és a túlélés úgyis a szüleink gondja volt, de azért láttuk, éreztük és a tudatunk mélyén eltároltuk mindezt.
Emiatt biztos lettem egy dologban: SOHA nem feledhetjük azt, ami történt, azt, amit mindannyiunkkal tettek és azt sem, hogy KIK tették ezt. Mondhatják nekem bizonyos emberek, történelmi tényekre hivatkozva, hogy tovább kell lépni, szemet kell hunyni, mert csak így lehet előre haladni. Na de kérem szépen. Miről beszélünk? Az egy dolog, hogy azok, akik akkor, 1992-ben – amikor nemzettársaink remegő gyomorral egész addigi életüket egy kofferbe gyömöszölve, gyerekestül, életestül éjszakai vonatokon menekültek el a délszláv őrületből – a sorsunkról dönthettek, ma ismét hatalmon vannak. Igen, ez csak egy dolog. A másik dolog pedig, hogy én ezektől az emberektől soha sem hallottam olyan mondatokat, amelyekben beismerték volna, hogy hiba volt háborúba menni, hiba volt emberéleteket feláldozni, egy országot romba dönteni, a kisebbséget elüldözni. És azt se hallottam tőlük, hogy Nagy-Szerbia, a Karlovac-Karlobag-Ogulin-Virovitica határvonal, Srebrenica, Herkóca és a többi tévedés lett volna. És azt se mondták, hogy elnézést kérnek a szendvicsekért, az üldözésért, a gyilkosságokért. Nem. Ilyesmi nem hangzott el. Csak hát, ma már ezek a történetek nem állják meg a helyüket, úgyhogy új meséket vettek elő. De hogy a fejekben mi van, azt csak ők maguk tudják.
Persze, valahol igaz ez a dolog a történelmi megbékéléssel és azzal, hogy tovább kell lépni. Napjainkban épp az 1944-es megtorlások kapcsán aktuális a megbékélés témája. Nem lehet azonban elsiklani afelett, hogy azok a gyászos események több mint hat évtizeddel ezelőtt történtek. Az akkori gyilkosok és parancsadók közül a legtöbben ma már nincsenek az élők sorában. 1992 azonban csak 21 évvel ezelőtt volt. A gyilkosok, a parancsadók és az áldozatok hozzátartozói is itt vannak. Vagy máshol. Ahová elmenekültek.
Ki-ki döntse el, hisz-e nekik.
Egyik bírálat, ami a múltkori szöveggel kapcsolatban elhangzott, hogy nem említettem, hogy az elvándorlásra a kettős állampolgárság nyomán kerül sor. Ez igaz. Viszont én az okokról beszéltem, amelyek miatt sokan úgy döntenek, máshol próbálnak szerencsét. A magyar (vagy egyesek esetében a horvát) útlevél csak eszköz, nem pedig a döntés oka. Egy papír, amivel a világ kinyílik mindazok előtt, akik a távozást választják. Azután az is elhangzott, hogy szövegemből nem derül ki, arra buzdítom-e az embereket, hogy menjenek, vagy hogy maradjanak.
Nos, ez is igaz. Ennek az oka pedig nagyon egyszerű: nincs jogom mások sorsáról dönteni. Nincs jogom megmondani másoknak, mi lenne a helyes.
Menni vagy maradni. Ez a dilemma, ez egy szörnyen nehéz kérdés, amiről mindenkinek magának kell dönteni. Hiszen pont azért jutottunk oda, ahol vagyunk, mert hagytuk, hogy mások döntsenek helyettünk. Mert ezzel a felelősség is az övéké volt. A sorsunk viszont a sajátunk. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a maradás vagy a távozás mellett teszi le a voksát. Pro és kontra. Döntés és felelősség. Egyéni.
Ami engem illet, csak ismételni tudom, hogy maradok. Azért nem akarok elmenni, mert még mindig maradt bennem valamilyen csökönyös hit, hogy lehet itt is tenni és emberként élni. Ez az én egyéni döntésem.
Ma, 2013-ban, úgy érzem, az egész nemzeti közösség ismét ilyen döntéshelyzetbe került. A menni vagy maradni dilemmája itt van a levegőben. Éppen ezért, azt gondolom, jó, hogy az a bizonyos szellem kiszabadult a palackból. Amikor döntünk életünkről, sorsunkról, akkor szembe kell néznünk démonainkkal. Számot kell vetnünk, döntést kell hoznunk, és akkor a szellem köddé válik.
Én maradok. De remélem nem egyedül. Hogy holnap is leszünk elegen, akik magyarul beszélgetünk. És vitázunk. És építünk.
