Gulyás Csabát Zentán nagyon sokan ismerik. Egy időben gyakran láttuk őt a város utcáin lóháton közlekedni, a fiatalabbak onnan ismerhetik, hogy ő tartotta a Jail Pizzériát, meg számítógépes játékterme is volt, de onnan is ismerős lehet, hogy lovastalálkozókat szervezett Oromparton. Két éve feleségével, Líviával együtt úgy döntöttek, itt hagyják zentai otthonukat, és oromparti tanyájukon folytatják az életüket. A minap meglátogattuk őket.
Esőben értem ki a Gulyás tanyára. Már út közben azon gondolkodtam, vajon fel tudom-e majd hajtani az autót a házukhoz a partra, emlékeztem ugyanis, hogy elég meredek az út, és, ha sár van, bizony nem egyszerű feljutni. Aztán láttam, hogy a lejtő kővel van leszórva, irány hát fel. Csaba épp az istállóban fejezte az etetést, amikor beparkoltam.
– Szia, menj csak be, Livike a konyhában van, én is mindjárt megyek, csak levetem a sáros ruhákat – szólt oda Csaba.
Lívike az alsó konyhában épp tejbegrízt főzött a család legfiatalabb tagjának, a kilenchónapos Csabikának. Apuka is nemsokára bejött, és körbeültünk a nagy konyhaasztalt.
Főleg arra voltam kíváncsi, miért döntöttek úgy, inkább a tanyavilágban próbálnak meg boldogulni, hiszen mindketten munkaviszonyban voltak bent a városban: Csaba a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban és Kollégiumban dolgozott, mindenféle ügyek intézésével foglalkozott, felesége meg, ahogy azóta is, a zentai kórház szülészetén szülésznőként.
– A tanyát 2007-ban vettem meg, akkor még csak azért, hogy Pajtás nevű fekete csődörömnek megfelelő otthont biztosítsak – kezdte a családapa –, a városban ugyanis, ahol laktunk, nem volt neki jó. Én szerettem lovagolni, szerettem lóval közlekedni, de a város nem a legjobb hely egy ló számára. Mivel én akkoriban még a falusi turizmus felé is kacsingattam, jó ötletnek találtam a tanyavásárlást. A családom nem nagyon örült neki, de ettől függetlenül megvettem, és azonnal újítani kezdtem, mert negyven évig lakatlan volt, el lehet képzelni, hogy nézett ki. Rengeteg pénzt beleöltem. Akkoriban még megvolt a Jail pizzériám, használtruha-kereskedéseket és számítógépes játéktermet is működtettem, és a pénzem jó részét a tanyába raktam. És a tanya kezdett egyre szebb lenni, egyre több lovam és háziállatom lett, és egyre több időt töltöttem kint. Lívike, aki időközben a feleségem lett, szintén nagyon megszerette a tanyát, de akkoriban még szóba sem jöhetett, hogy kiköltözzünk. Falusi turizmussal viszont elkezdtünk foglalkozni. Én lovaglást tanítottam, meg íjászkodást, külföldi vendégeket fogadtunk a tanyán, akik néha napokig nálunk vendégeskedtek, aztán elégedetten távoztak. Mindenki szeretett nálunk, mindenkinek tetszett a környezet, mindenki kikapcsolódott, csak mi dolgoztunk. Ekkor lassan kezdtük úgy érezni, hogy elegünk van a turizmusból, mások kiszolgálásából, mi akarjuk élvezni ezt a tanyát. Ráadásul, nekem nagyon elegem lett a városi egészségtelen életmódból, és 2011 szeptemberében úgy döntöttünk, szedjük a cuccunkat, és költözünk a tanyára. Akkor már a családalapításon gondolkodtunk, és én biztosan tudtam, a tanyán szeretném felnevelni a gyermekeinket. Főleg én akartam nagyon jönni, Lívike azért ennyire nem volt lelkes, de szerencsére jött velem – mondta Csaba nevetve, huncutul a feleségére pillantva.
– Az első tél nagyon nehéz volt – vette át a szót Lívia – Csaba bevezette ugyan a központi fűtést, de nem volt tökéletes a rendszer, ráadásul az ablakok és az ajtók is jócskán szeleltek, így sokat fáztunk. Ha itt –25 C fokban fúj a szél, az nem olyan, mint bent a városban. Azon a télen óriási hó is volt, néhányszor el is akadtam munkába menet, és két óra késéssel értem oda. Na akkor azért megkérdeztem néhányszor magamtól, mit is keresünk itt. Aztán jött a tavasz, a jó idő, megtudtuk, hogy gyermekünk lesz, és már nem is tűnt nehéznek semmi.
– Akkoriban én még a Bolyaiban dolgoztam, de hamar otthagytam – vette vissza a szót Csaba. – Tudtam, hogy ha Lívike egyedül lenne itthon egész nap a babával, azt nem bírná, ezért otthagytam a munkám, és a tanyasi gazdálkodásra álltunk rá. Tyúkjaink vannak, nyulaink, libáink, kacsáink, pulykáink, kecskéink, vagyis a gazdaságunkban nevelkedett jószágok húsát esszük, és ez megnyugtat bennünket, hiszen tudjuk, mivel etetjük őket. Az organikus termesztés hívei vagyunk, vagyis biogazdálkodást folytatunk. Amit meg nem tudunk megtermeszteni, vagy amilyen állatunk nincs, azt túróért, tojásért, húsért cseréljük, de csakis olyanokkal cserélünk árut, akik hasonló módon tartanak állatot, mint mi. A csereberén kívül áruljuk is a húst meg a tojást meg a kecsketejből készült termékeket. A csirke- és libaállományunkat szeretnénk jövőre felnöveli, így a megélhetésünk is biztosabb lenne. Igyekszünk gazdaságosan, kevésbé pazarló módon élni, így pl. csutkával fűtünk, lóval szántunk, kézzel szedjük a kukoricát. Nem vagyunk ódivatúak, és pl. nem világítunk olajlámpával, de a régi világban is voltak jó dolgok.
Arra is ráterelődik a szó, hogy Líviának januárban lejár a szülési szabadsága, vagyis vissza kell mennie dolgozni, afelől érdeklődöm, ki vigyáz majd a kis Csabira.
– Hát én – mondja az apuka – A munkahelyemet egyrészt azért is hagytam ott, hogy én nevelhessem a fiamat. Édesanyám majd biztosan besegít, de én úgy tervezem, hogy Csabi jórészt itthon lesz velem. Nekem rengeteg itthon a munkám az állatok körül, de majd megleszünk valahogy. Lívike egy munkanap után két szabadnapot kap, így ő is sokat itthon lehet.
Aztán végezetül még egyszer szóba kerülnek a tanyasi körülmények, és mindketten afelől biztosítanak, nem bánták meg, hogy otthagyták a várost. Lívia azért elmondja, hogy neki, mint háziasszonynak itt lényegesen több a dolga, hiszen a bosztányt is rendezni kell, a házat is, meg az udvart is rendben kell tartani, de azért boldogulnak. Azt mondják, a sár már egyáltalán nem zavarja őket, csak megfelelően kell öltözködni, a Zentától való távolság meg, ami korábban nagynak tűnt, már megszokottá vált. Egyébként meg egyáltalán nem érzik kint magukat egyedül, az oromparti tanyasor ugyanis szinte végig lakott, ráadásul mióta kiköltöztek, a barátok sűrűbben látogatják őket, mint a városban.
