Tisztelt Címzett,
azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy a közölje az alábbi szöveget, melyben annak az interjúnak egy részletére reflektálok, melyet Ön készített Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével, s a lap legutóbbi hétvégi számában jelent meg Dolgokról, amelyektől alig kapunk levegőt címmel.
Levelem megírására az interjúnak az a része késztetett, melyben Pásztor úr, miután utal arra, hogy mit jelent a politika számára a partnerkeresés, ahelyett, hogy megmagyarázná pártja esetleges téves, érthetetlen lépeseit, melyekre a kérdés alapján („Van-e erre – a politikai partnerkeresésre – vonatkozólag életszerű tapasztalata?”) válaszolnia kellene – bár ismerve a lap lojalitását, nem hiszem, hogy a főszerkesztő szándékában állt volna provokálni a pártelnököt –, Pásztor a politika bevált taktikáját választotta: önbírálat (pl. Óbecse!) helyett ellenséget keresett, és ha már talált, akkor vádolt is. Csakhogy ennek során zavarosan fogalmaz – vagy mert tájékozatlan, vagy mert nagyon is céltudatosan, nem minden hátsó szándék nélkül (l. rágalmazás!), hogy összemossa a szakmai és a színházi aláírást, valamint hogy összekeverjen két teljesen különböző honosítási esetet –, meg csúsztat is, hogy lejáratva a színházbeliek jogos emberi, polgári gesztusát, kivédje a silány programot prezentáló Venczel Valentin kierőszakolt kinevezését. Ezért hozta szóba az Újvidéki Színház nem régi igazgatóválasztását. Mert így nem csak elmarasztalhatja azokat a színházi embereket, köztük engem is, bár név szerint nem említ, akik aláírásukkal tiltakoztak Venczel Valentin megválasztása ellen, hanem a VMSZ-t ért minden vélt vagy valós sérelemért rágalmazhat is. Szarvashiba: egy kizárólag szakmai kiállást politikai gesztusnak minősíteni! S arcátlanság, ahogy az aláírók egy részét azzal vádolja, hogy a szélsőjobbos elveket valló Dveriben keresték a „támogatást, a szövetségest”. Ehhez csak hab az elnöki tortán, hogy Pásztor az évekkel ezelőtti honosítási vitát is felemlíti, nyílván annak okán, hogy az egyik pályázó kérvényét azért utasították el, mert magyarországi egyetemi diplomáját nem nosztrifikálta. Csakhogy sem abban a cikkemben (Lila köd), melyben elsőnek szóvá tettem Venczel pályázatának szakmaiatlanságát, sem az aláírt tiltakozásban szó sincs a jogi szempontból joggal eliminált oklevélről. Az aláíró magyar és szerb kritikusok és színházi emberek ugyanis kizárólag Venczel pályázatát szakmai szempontból találták elhibázottnak, s ebből következően őt magát alkalmatlannak arra, hogy kinevezzék a színház, melynek sem jelenéről, sem jövőjéről semmi érdemlegest sem tudott mondani, igazgatójának. Ennek alapján azt kértük a várostól, akárcsak hasonlóan nyílt levélben tiltakozó, mindenféle itteni pártkötődéstől mentes magyarországi kritikusok, hogy szakmai szempontokra hivatkozva semmisítsék meg a pályázatot. Hogy ez mégsem történt meg, abban minden bizonnyal a folyamatot eleve irányító VMSZ-nek és szervének, a Magyar Nemzeti Tanácsnak is volt némi szerepe.
Summa summarum: nem csak ízléstelen az, ahogy a pártelnök kezeli a kérdést, hanem megengedhetetlen is. Miközben jóságos télapó szerepében tetszelegve dicsekszik, hogy Venczellel nagy egyetértésben végigzongorázták a történteket és a jövőt (csak úgy mellékesen utalva rá, hogy most még nem, de a következő évadban majd kijön a diri a farbával!), arról sem feledkezhetett volna meg, ha hű lenne a párt nevében levő vajdasági jelzőhöz, hogy ellenvéleményt nyilvánító szakmával is illett volna beszélgetnie. Jóllehet egyáltalán nem bizonyos, hogy az efféle beszélgetések pártelnöki hatáskörbe tartoznának, kivéve, ha a funkció viselője nem véli magát tévedhetetlen és ellentmondást nem tűrő tekintélynek. De ami ennél is súlyosabb hiba, hogy egy szakmai kulturális tiltakozást politikai síkra tereljen, és rágalmat koholva a hatalom pozíciójából kezeljen. Lett légyen pártelnök is, maradjon – mint az a bizonyos suszter – a kaptafánál, bármilyen nehéz is, foglalkozzon azzal, amihez ért.
Annak reményében, hogy hozzászólásomat a lap hasonlóan a szombati-vasárnapi számban közli, bár az utóbbi években sikerült kiiktatniuk mindenféle olvasói reflexiót, tisztelettel
GEROLD László
Újvidék, 2013. november. 30.
