Dr. Simon Vilmossal még soha sem találkoztam, pedig évek óta érkezik a címemre meghívó a Budapesten élő vajdaságiak rendezvényeire. A feladó mindig ő volt. Most én kerestem fel, a világháló segítségével annak kapcsán, hogy az általa vezetett Vajdasági Baráti Egyesület ismét szervezett egy jótékonysági rendezvényt Budapesten. A vajdasági Lurkóházak javára ma (szombaton) Mikulás jótékonysági estet tartanak a Fonó Budai Zeneházban.
Vilmos újvidéki. A gimnázium elvégzése után a budapesti Műegyetemen (BME) végezett villamosmérnöki szakon, majd ott is doktorált 2009-ben. Most adjunktusként ugyanott tanít, vezet kutatás-fejlesztési projekteket a mobil távközlési területen. Az üzleti életben is kipróbálta magát: egy startup céget vezet többedmagával, sikeresen. Dr. Simon Vilmos azon kevesek közé tartozik, akinek fontosak a gyökerei, s bár már több mint egy évtizede Budapesten él, nem csak családi, baráti kapcsolatait ápolja, hanem az itthon maradott közösséghez is szoros szálak fűzik. Ő volt ezen kapcsolatok kialakítója és megerősítője.
Noha megbeszéltük a telefoninterjút, mégsem jött össze, ő is elfoglalt volt és az újságíró ideje is nehezen tervezhető. Elküldtem hát neki a kérdéseket és villámpostán válaszolt rájuk.
Mikor és milyen céllal alakult a Vajdasági Baráti Egyesület?
– Régóta érleltem már magamban a gondolatot, hogy össze kellene fogni az immár 15–20 éve folyamatosan Magyarországra vándorló és ott megtelepedő vajdasági értelmiségieket és sikeres üzletembereket, annak érdekében, hogy tudjunk közös ügyeket támogatni, egymást segíteni, mind üzleti, mind emberi értelemben, egy igazi közösséget teremtve. Két éve hívtam össze először a hozzám közel álló meghatározó vajdaságiakat, vázolva nekik a vízióm. Mivel már több mint 10 éve szervezek programokat (Vajdasági Randevú, Délvidéki Találkozó) a Magyarországon élő vajdaságiaknak, megfelelő ismereteim voltak arról, kiket érdemes meghívni, kik viselik szívükön a közös ügyeinket. Sokan lelkesedtek az ötletért, páran kételkedtek, hangot adva azon véleményüknek, hogy nem fog sikerülni. A kemény mag maradt, sőt bővült újabb tagokkal, így kétévnyi közös munka és komoly erőfeszítés után kialakult egy olyan összetartó társaság, amelyeket az üzleti szálaknál még talán erősebben fűznek össze a baráti szálak. Nem hiába ez az egyesületünk egyik mottója: "Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl." (Müller Péter)
Van állandó tagsága, vagy nyitott, és szívesen látnak minden vajdaságit vagy éppen a Délvidék iránt érdeklődőt?
– Több mint egy éve lettünk hivatalosan bejegyzett szervezet is, Vajdasági Baráti Egyesület néven. Az egyesületbe a meglévő tagok ajánlásával lehet csak bekerülni, azt az utat követve, hogy lassan bővülve egy összetartó, ütősebb csapat alakítható ki. Pillanatnyilag 30 vajdasági származású cégvezető alkotja a tagságot, hamarosan újabb tagok felvétele várható.
Milyen programokat szerveznek?
– Eddig két területen fejtettünk ki komolyabb aktivitást, egyik az üzleti együttműködés, a másik pedig a jótékonysági küldetésünk. Idén szerveztük meg először Újvidéken a Vajdaságból elszármazott, Magyarországon ténykedő és a Vajdaságban sikeres magyar üzletemberek találkozóját, keveset tudunk ugyanis egymásról, annak ellenére, hogy szoros szálak fűznek össze bennünket. Meglepően jó fogadtatásra talált otthoni körökben a kezdeményezésünk, és nem csak a Bácskából, hanem a Bánságból és Szerémségből is érkeztek résztvevők. Az első kötelékek kialakításra kerültek, megállapodtunk abban, hogy segítjük egymást a másik ország piacán, közösen pályázunk, építkezünk a jövőben, az első közös üzletek már meg is születtek. Az üzleti sikerek mit sem érnek, ha nem tudjuk őket a bővebb közösséggel is megosztani, ezért szerveztük meg tavaly a jótékonysági Mikulás-estünket, amelynek a bevételét a Lurkóházaknak ajánlottuk fel. Nemesebb kezdeményezésről nem hallottam még odahaza, ezért is volt kitörő örömben részünk, amikor kiderült, hogy több mint 1,3 millió forintot tudtunk átutalni az est után a Lurkóknak. Fontos kiemelni, hogy több százan voltak a jótékonysági esten, olyan vajdaságiak is, akiknél már a hazafelé vezető szálak igen gyengék. Megdobbant a szívem, amikor egyik tagtársam újságolta boldogan, hogy az immár Magyarországon született lánya először mondta neki az est varázslatától áthatva büszkén: apa, én is vajdasági vagyok. Mindez az egyesület tagjainak köszönhető, akik keményen dolgoztak, hogy minden résztvevő gyereknek szép csomag készüljön, összeálljon az est költségvetése, illetve azon fellépőknek, akik ingyen vállalták a fellépést, mint pl. Rúzsa Magdi, Dér Heni, Bencsik Tamara, Bajza Viktória, Gyurity István. De a vendéglátóink is kitettek magukért, mindenki felajánlotta a bevételét a Lurkóknak, a Hernyák pincészet, a Sonkamester, a Burekkirály. Az ünnepi hangulattal megfűszerezett közösségi élmény szinte törzsi élményt idézett, közösséget kovácsolt. Ezért szervezzük meg idén is, még több fellépővel.
Milyen az érdeklődés, kik szoktak a jótékonysági rendezvényekre eljönni, a fiatalok, az idősebbek, az értelmiségiek...
– A társaság nagyon vegyes, aminek örülünk. Jönnek a nagyszülők, a középkorú szülők, de a suhancok is, ami ritkaság Pesten, hiszen ritkán van együtt egy esti programon több generáció. De itt mindenkit összetart egy rejtett, finom szál.
Nemrégiben olvastam egy elemzést, miszerint a határon kívüli magyar egyetemisták közül, akik Magyarországon tanulnak, a leginkább a vajdaságiak kötődnek szülőföldjükhöz. Így van ez a felnőttekkel, az áttelepültekkel is?
– Nem lehet homogén tömbként kezelni a Magyarországon élő vajdaságiakat. Van egy csoportunk, amelynek nagyon fontosak a gyökerei, és rendszeresen eljár a közösségi eseményeinkre, de vannak olyanok is, akik el akarták tépni ezeket a szálakat. Aztán persze sokan mégis visszavárják őket. Persze embere válogatja, és minden döntés érthető.
Az egyesületi tevékenység a honvágy egyfajta kompenzálása, vagy sokkal inkább a századfordulóról ismert, Budapesten élő délvidéki értelmiségiek szellemi asztaltársaságához hasonlítható, amelynek célja összefogni, szellemi közösséget alkotni?
– Mindenképpen az utóbbi, itt már talán honvágyról nem beszélhetünk, a többségünk ugyanis 15–20 éve itt él, itt születtek a gyerekei, üzleti, szakmai sikerei. Viszont nem feledte el, honnan jött, és szeretne visszaadni minél többet a szülőföldjének. Annak idején odahaza is közösségben éltünk, nem szeretnénk, ha ez eltűnne itt a nagyvárosi dzsungelben sem, ahol az emberek ki vannak éhezve az igazi emberi kapcsolatokra, közösségi élményekre.
