A napokban hazafelé ballagtam, és nem messze tőlem hatalmasat durrant egy petárda. Nem csak én, hanem az utcán lévő fiatal, idős meg középkorú mind összerezzent. A félelem nem korfüggő. Kicsit távolabb három suhanc vihorászott. Máson nem nevethettek, csak azon, hogy egyszerre ennyi embert meg tudtak ijeszteni, ennyi embernek rettegést okoztak. Én rettegek a petárdáktól. Nem is értem, mi abban az élvezet, ha megy az ember az utcán, és hanyagul odavet a járdára egy robbanó golyócskát, és az mások lába mellett aktivizálódik.
Fotó: Molnár Edvárd
Akkor sem tudtam felfogni a petárdázás miértjét, amikor a fiaim tették ugyanezt kiskamaszként. Most, amikor már felnőtt férfiak lettek, rákérdeztem. Azt mondták, divat volt, és ahogyan besétált az életükbe, úgy el is hagyták. Azt mesélték, hogy ők is féltek, de olyan ez, mint a motorozás, hogy a száguldás élményét nem lehet megmagyarázni annak, aki még utasként sem hajlandó felülni a motorkerékpárra. Ha nagyot durrant, akkor nagy arc voltál, mondták. Hogy milyen társaságban vagy milyen mérce szerint, na erre már nem volt válasz.
De nem is ez a legszörnyűbb, mondták, mert ez a decemberi ünnepek után elmúlik, sokkal veszélyesebb az orosz rulett, illetve a szerb rulett, amit erre felénk szinte minden városban művelnek.
A fiatalok szórakozása mostanság, hogy éjszakánként iszonyatos gyorsasággal áthajtanak a piros lámpán, és hát, amit az Isten ád. Az a „nagy arc”, akinek sikerül megúszni baleset nélkül a kalandot. Számos baleset történt már emiatt, s vétlen emberek sebesültek vagy haltak meg őrült fiatalok duhajkodása miatt. Ez ellen nem lehet védekezni, és nem lehet még csak a rendőrségen sem számon kérni, hogy hol van ilyenkor. Nyilván minden útkereszteződésben nem posztolhat a járőr, de az is igaz, hogy bizony vannak bejáródott útvonalak, és ezekről minden városban tudnak az emberek. A rendőrök is.
Ha a szerb rulett idején visz arra az utunk, akkor annyit mondhatunk, hogy rosszkor voltunk rossz helyen. Kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen helyzetek ezek. Mint ahogyan a legújabb amerikai őrület is, ami szintén terjed Európában. Állítólag Magyarországon már több áldozata is van.
Egy három-, négy- vagy ötfős csapat kiszemeli az utcán egyedül ballagó személyt, mindegy, hogy fiatal, idős, nő vagy férfi, egyikük rátámad, és hátulról megüti. Az a nagy arc, akinek sikerül leterítenie áldozatát egyetlen csapással. Ha az áldozat a földön fekszik, az akció sikeres volt, a társaság ünnepel. Az egy estére kiszabott adag, hogy a társaság minden tagja ráleljen áldozatára. Csatangolnak az utcákon, és magányos emberekre vadásznak. Rettegésben tartanak szinte mindenkit, mert bárki lehet az áldozatuk. Nem az áldozat személye a fontos, csak az, hogy legyen áldozat, hogy hősnek, erősnek, uralkodónak, az élet felett is hatalommal bírónak érezhessék magukat. Kiütik áldozatukat, és ha az összerogyott, elszaladnak, nem törődve azzal, megsérült-e vagy esetleg meghalt. Fontos az, hogy sikerült a földre teríteni.
Amerikában játéknak nevezik a fertőző betegségként terjedő őrületet. A játék neve: knockout game. A magyarázat szerint unott és hóbortos fiatalok azzal szórakoztatják magukat, hogy gyanútlan, egyedül sétáló embereket megtámadnak, és egy csapással kiütik őket.
New Jerseyben nemrégen egy férfi akkora ütést kapott, hogy belehalt sérüléseibe. Egy pittsburgh-i tanárt novemberben szintén kiütöttek. Amikor magához tért, azt vallotta a rendőröknek, hogy semmire sem emlékszik. Ő is az új játék áldozta volt. 2013-ban Amerikában négy halálos áldozata volt a knockout game-nek. Az elkövetők 13–17 éves fiatalok. Amikor a tengeren túlon a rendőrség faggatni kezdte a fiatalokat az okokról, azt válaszolták, jó hecc, csak egy kicsit szórakoznak, semmi más motivációjuk nincs.
A szakemberek is értetlenül állnak a terjedő kór előtt: magyarázat nincs a brutális divatra, de tény, hogy terjed, és valamennyien áldozatok lehetünk.
A féktelen kapitalizmus mértéktelen fogyasztást diktál. Ezzel csak úgy lehet lépést tartani, ha az ember sokat és hatékonyan dolgozik. Az ember minél hatékonyabb kihasználására folyamatosan dolgoznak ki módszereket. A fogyasztói társadalom velejárója, hogy sok időt tölt a munkavállaló a munkahelyén vagy a munkájával. A családdal közel sem foglalkoznak annyit, amennyit a dolgozó kihasználásával, eredményessé tételével. Közben persze gyerekek is születnek és felnőnek. Agresszív videojátékokat játszanak, horrort néznek, és szinte folyamatosan egyedül vannak. A szülő és gyermek kapcsolata is átértékelődött a nagy hajtásban. Nem a gyermek javára.
Nem kell tehát csodálkozni, ha a fiatalok unalmukban embereket ütnek le. Nyilván, ha jól éreznék magukat a családjukban, ha normális körülmények között nőttek volna fel, ha odafigyelnének rájuk a szüleik, ilyent nem tennének, mert nyilván kaptak volna valamilyen menetrendet az élethez. De ha a szülő csak a feladatával van elfoglalva, ezenkívül nyomasztja az adósság rabsága, nem tud foglalkozni gyermekével, vagy ha igen, akkor csak nagyon felületesen.
Ahogyan bedőlt a túlpörgéstől a fogyasztói társadalom, ahogyan a természet kifosztásának megállítása sem tűr halasztást, úgy a gyermeknevelésben is nagy változásra van szükség.
A tárgyak helyett az embert kell szeretni. Ez paradigmaváltást igényel, mint ahogyan a környezettudatos életnek is teret kell nyerni, és meg kell állítani a fogyasztói társadalom mókuskerekét is.
