A háború után tömegesen jöttek haza a férfiak, nagy volt a „kereslet” a lányok iránt, s a csókai Bai Lajos azt mondja mosolyogva, iparkodott megnősülni, nehogy valaki elvigye előle a csinos lányt, akivel szilveszterkor ismerkedett össze, és már a következő évben, 1948 novemberében megtartották az esküvőt. Az akkor tizenhét éves lány, Irén és a tizenkilenc esztendős fiatalember, Lajos mára vaslakodalmat ünneplő néni és bácsi lett, s ha a mozgásukkal, a járással nem lenne gondjuk, így, nyolcvan fölött sem panaszkodnának az együtt töltött hat és fél évtizedre. Köszönve ezt jórészt a család összetartásának, két lányuktól és vejeiktől egészen a dédunokákig.
– A lányaink és a vejeink nagyon sokat segítenek, de most már a dédunokák éltetnek – mondja Irén néni –, nagy boldogság az, amikor azt hallom a telefonban, hogy ómamám, legyél jobban, úgy sajnállak. De azért attól még, hogy használom a járókeretet, megfőzök; és mindenki azt mondja, hogy én készítem a legfinomabb dióstortát. A karácsony estét mindig itt tölti nálunk az egész család, most már tizenhárman, az ünnepi vacsoránál elénekeljük a Mennyből az angyalt.
Amikor a legnehezebb évekre terelődik a szó, azt mondják, hogy a közeli kilencvenes évek, az ország szétverésének időszaka volt nagyon nehezen elviselhető, pedig átéltek egy világháborút, sőt Irén néni a gyerekkorára sem szívesen emlékszik vissza, pedig a körülményekhez képest nem éltek rosszul, nem nélkülöztek.
– Részben talán azért is mentem nagyon korán férjhez, mert nevelőszülőknél nőttem föl. A szüleim Verbászra költöztek, mert a cukorgyár munkalehetőséget kínált, mégsem volt könnyű eltartani a gyerekeket, és hétéves koromban ide, ebbe a házba adtak nagybátyáméknak, mivel nekik nem született gyerekük. Három nővérem maradt Verbászon. Nevelőapám jómódú szabómester volt, meg a föld, a szőlő is termett, a rokoni háttérnek köszönhetően mi a háborús időkben is vágtunk – néha titokban – disznót, csak éppen Bánát német, Bácska pedig magyar terület volt, így nagyon nehezen tudtam a szüleimmel kapcsolatot tartani, ez volt nekem rettenetesen nehéz. Miután összeházasodtunk, bővítettük a házat, később disznót hizlaltunk, pulykákat neveltünk, mint faluhelyen szokás. Én itthon voltam a gyerekekkel, a férjem kereskedőként dolgozott. A háború után a nagybátyám beadta az ipart. Jött hozzá egy szerb ember – akkor nem bántották egymást, minden szerb tudott magyarul –, hogy jobban teszi, ha beadja az ipart, mert különben el fogják venni a földjét, így meg a föld mellett a műhelyben is dolgozhat. A szőlőből-gyümölcsösből még mindig megvan egy rész, nagyon szép helyen, a Holt-Tisza-kanyarban.
Nehezen feledhető egykori kollégánk, Simon István könyveit rakja elém a házigazda, mondván: Terjánon született ő is.
– Hétéves koromban költöztünk be Csókára. Elvégeztem a hat osztályt, utána a polgári harmadik osztályából – mert nem mentem el pótvizsgára – apám kereskedőinasnak adott. Segéd nem is voltam, elég gyorsan üzletvezető lettem; kezdetben jegyre osztottuk az élelmet, de dolgoztam fűszerüzletben, vaskereskedésben, majd – mert nem akartam belépni a pártba –, kitettek a fatelepre. Mivel forgalom alapján kaptuk a fizetést, sokszor többet kerestem, mint az igazgató. Amikor Terjánt fölszámolták, amit tudtak, elhoztak az emberek, de jöttek hozzám is a fatelepre, hogy kellene épületanyag, de nincs pénzük. Megtörtént, hogy készen volt a ház, de cserépre már nem jutott pénz. Én meg adtam, volt, hogy öt-hat hónapra tudták kifizetni. Épp a múltkor költöztek el innen ismerősök, és jöttek elköszönni. Mondták, hogy Lajos bátyám, ha maga nem lett volna, akkor nem lett volna házunk sem. Végül zentai fatelepre kerültem, onnan mentem nyugdíjba.
– Sokat utaztunk – veszi át a szót Irén néni –, nyáron is, télen is: a szlovén tengerpartra, Romániába, Bulgáriába, később már csak magyarországi fürdőhelyekre. Olaszországba Fityóval mentünk, négyen, megrakodva; némelyik táborban a kutyának is jobb helye volt, mint nekünk, le is takartuk a rendszámtáblát, hogy ne tudják, honnan érkeztünk. De amikor főzni kezdtünk, és megérezték a vajdasági konyha illatait, jöttek körénk kíváncsiskodni. Most már csak itthon olvasunk, én pletykaújságot is, a Magyar Szót pedig
