Jelentem: jól vagyok… az első hidegtámadást sikerrel visszavertem, kellett izzadni ugyan, de már normalizálódott a helyzet, tűzifa- és élelemkészleteim elegendők raktáron, a vízellátás okoz kisebb gondot, de megoldom, izomerőből, sétaútjaimon, kirándulás és hátizsákban hazacipelés útján. Errefelé minden fehér, gyönyörű habos a táj, gyertek síelni! – vagy vizet cipelni, egyre megy…
A mai nap örömhíre: VAN VIZEM VÉGRE! Bőséggel, lubickolok, két napja intenzíven olvad, bár még legnagyobbrészt fehér a táj, foltokban előbukkan a talaj. Szépen emelkedik a kútban a vízszint. Azért hasznos időközönként megtapasztalni a szükséget, mert utána van minek örülni.
December elején születtek ezek a bejegyzések egy közösségi oldalon, majd néhány nappal később: „Utánaszámoltam, 18. napja vagyunk a hóban, már egész hozzászoktam. Azt mondják, már lenn Ariljében sincs, fura lesz utazni, fehértelen tájat látni”.
Itt folyamatos a fehértelenség, egyrészt az emlegetett habos táj keltette fel az érdeklődésemet, másrészt a délre vezető út hogyanja és főként miértje miatt fúrta az oldalam a kíváncsiság.
Kovacsik Gyöngyiről – avagy ahogyan barátai ismerik: Zsófiról – tudtam, hogy néhány évvel ezelőtt elindult málnát szedni valahová a nyugat-szerbiai hegyvidékre. De hogy ott is ragadt, az csak ezekből a múlt év végi bejegyzésekből világlott ki. Arról a vidékről, az ariljei községről és a hozzá tartozó, elnéptelenedett hegyi falvakról csak annyi ismeretem volt, hogy néhány évvel ezelőtt nagy málnaforradalom zajlott, ami az összefogott málnatermelők győzelmével és a felvásárlási ár növelésével ért véget.
Azután egyszer csak felfedeztem egy fényképet, fölötte a felirat: „Ülök a világ tetején egy farakáson… egyszerűen csudálatos… a nap szikrázik, de nem melegít, két pulóver, vastag zokni – Bjeluša környékén”.
Gyöngyi eddigi lakhelyeinek puszta felsorolása se mindennapi: Oromhegyes, Magyarkanizsa, Horgos, Szabadka, Szeged, Veszprém, és akkor még nem is említi a sok nyugati kis- és nagyvárost, ahol hosszabb-rövidebb időre meg-megállt.
Most, amikor Vajdaságból, legalábbis innen, az északi végekről egyre többen indulnak fölfelé, a fejlett nyugati országokba jobb megélhetést keresve, azonnal az a kérdés vetődött föl: miért nem maradt ott, s mi késztette arra, hogy inkább lefelé vegye az irányt. Téli körútja során megállt egy röpke időre Horgoson, itt beszélgettünk.
– Elegem lett a nejlonvilágból, a nejlonízekből. Veszprémben is minden paradicsomnak műanyagíze volt, akárcsak Ausztriában. A tengerre indultam, munkát keresni, amikor az újvidéki vasútállomáson valaki említette, hogy még tart a málnaszezon a hegyekben, és sokkal több a munka, mint a kéz. Az elnéptelenedő, elöregedő hegyi falvakban hatalmas birtokok vannak és férfiak – csak asszonyok nincsenek. Málnaszedéskor a helyiek mellett rengeteg a vendégmunkás. Amikor véget ért a málnaszüret, ott maradtam még néhány hétig, elvarázsolt az a hely, az erdő, a hegy. Azután volt még munka, szilva- és krumpliszedés, télire pedig egy kilencven-egynéhány éves bácsinál maradtam segíteni.
Tavaszra kiköltözött egy házba, amelynek a gazdája a gyerekeivel lement a faluba. Egy vadidegen ember átadott neki egy kulcsot, felkínálta a berendezett, kertes házat. Minden van benne, csak a fürdőszoba maradt befejezetlen.
– Amikor dolgozni kezdtem, mondtam: én most tanulom azt, amit ti 10–15 éves korotok óta csináltok. De felkaroltak az idős szomszédok, a 80 éven fölüli Nato néni sok mindenre megtanított. Örültek a fiatal szomszédnak. Rengeteg arra a lakatlan ház, sok a hatalmas birtok, mező, legelő, málnaültetvény. Valamilyen munka mindig van, télen egymást érik a disznóvágások, pálinkafőzések, vastag pamutzoknikat kötünk. Az ennivalót megtermeltem, zöldség- és főzelékféle van bőven, húst adnak napszámra pénz helyett. Kenyeret sütök. Tűzifa van bőven. Láttam most a városban, a pénzük elmegy az embereknek a tüzelőre, mégis fagyoskodnak. A hegyen ez egyértelmű: amennyi fát vágsz, annyit melegszel.
Boltba nem járnak le a hegyről, hiszen a bjelušai kisbolt 2 óra járásnyira van – természetesen gyalog, köves utakon. Egy szomszéd lejár (hordja a gyerekét iskolába – az általános iskolának 30 diákja van), ő mindenkinek bevásárol, aki megkéri rá. De nem sokan kérik, a hegyi ember önellátó. Éppen ezért állattartó is.
– Azelőtt csak akváriumban láttam aranyhalat. Itt mindenki tart valamilyen állatot, hogy ha kell, legyen pénze. Kevés nyugdíjat, szociális segélyt mindenki kap, de ha pénz kell, kórházra vagy másra, az a jószágból lesz, néha megjelenik egy török, és felvásárolja, amit kínálnak neki. Először egy macskát sikerült szereznem, annak lettek kölykei, majd kaptam egy kutyát és két tyúkot is. Az biztos, hogy nem ott fogok meggazdagodni de az is, hogy ott egészségesen élek. Minden falatnak jó íze van, harapni lehet a levegőt. Annak a végtelen szabadságnak megvan az íze, és megvan az ára is, tudod: átlőve oldalunk… de így meg tudtam mutatni a fiaimnak egy ilyen életformát is. Málnaszedésre ők is jönnek, alig várják, hogy nyár legyen.
Arra a kérdésre, hogy mi volt a legkeményebb ott a hegyen, eltöprengett. Az erdőben, az erdőtől nem félt, nincsenek nagyvadak. Az emberektől se tartott.
– Az ő bizalmatlanságukat volt nehéz megtörni, illetve inkább az értetlenségüket. Nem értették, hogy mit keres ott egy vadidegen asszony, miért akarom én azt a munkát végezni, amihez nem értek. Igaz, lassúbb vagyok, mint akik gyerekkoruk óta dolgoznak a málnásokban, de rájöttek, hogy rendesebben. Rám lehet bízni a munkát. Arrafelé vannak kommunikációs rutinok: az asszonynak hallgass a neve. Mára elértem, hogy amikor beszélek, figyelnek rám. Van egy társam, akivel ugyan nem élünk egy fedél alatt, de jól megértjük, és mindenben segítjük egymást, ez nagyon fontos.
Azt mondja, fogalma sincs, mi lesz majd öt-hat év múlva, de most ott van otthon: a világ tetején.
