Vilmossal egymás mellett sétáltunk a sötét utcán. Egy kicsit mindketten izgatottak voltunk a helyzettől. Szerettem volna megfogni a kezét, és úgy sétálni, de lányos zavarban voltam, nem tudtam hogyan reagálna rá. Arra hiába vártam, hogy ő kezdeményezzen, így végül erőt vettem magamon. Amint megérezte a kezem, melegen megszorította és egy kacagással jelezte, hogy nem bánja.
Vilmos – vagy ahogyan a lakótársai becézik – Vili, egy 38 éves, súlyosan értelmi fogyatékos fiú. A négy közül ő az egyik lakója a három hónappal ezelőtt nyílt magyarkanizsai Bárka otthonnak, amely Vajdaságban egyedülálló módon kifejezetten a felnőtt fogyatékos személyeknek ad lehetőséget az önálló életmód megteremtésére.
A bevezetőben megtévesztően két ember bensőséges kapcsolatának kialakulása rajzolódik ki, majd hirtelen kiderül, hogy az egyik szereplő olyasvalaki, aki – az átlag köztudat szerint –erre aligha képes. Azonban megtévesztésről szó sincs, ugyanis Vili annak ellenére, hogy nem tud beszélni, nagyon is észleli a környezetében történő változásokat és a maga módján élénken reagál is rájuk.
Az otthonban Bagi Ferenc az Együtt Veled – Értük egyesület elnöke, Sarnyai Csilla gyógypedagógus-asszisztens, Oláh Anasztázia és Törköly Tamás nevelők, valamint Konc Mónika, Vili édesanyja fogad. A lakók éppen délutáni pihenőjüket töltik, így mi addig a konyhaasztalnál beszélgetünk.
- Vili sokat változott mióta az otthonban van. Nekem mindig ő volt a kicsi fiam, mindig alkalmazkodtam az igényeihez, talán túlságosan is, egyszóval elkapattam, ő pedig ezt kihasználta. Féltem, hogy milyen lesz neki az otthonban, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ő, aki 38 éven át megszokta, hogy akkor eszik, amikor akar, megváltozik, türelmesebb lesz, és nem kezd hisztizni, hogy várnia kell a vacsorára – meséli Mónika, aki már évek óta azon aggódott, mi lesz a fiával, ha ő majd egyszer már képtelen lesz ellátni. – Sokan támadtak azzal, hogy eldobtam a fiamat. Nem dobtam el, tudom, hogy jó kezekben van, és látszik rajta, hogy ő is jól érzi magát itt, és egyébként hetente többször is együtt vagyunk.
- Fogyatékos gyermeket nevelni teher. Szégyelljük kimondani, pedig így van – veszi át a szót Csilla. – Ezek a szülők évtizedeken keresztül a nap 24 órájában gyereket nevelnek. Nem járnak szórakozni, szilveszterezni, soha nincs idejük magukra, ritkán járnak társaságba, s gyakran a barátok is elfogynak mellőlük. S miközben a szülők megöregszenek, ők továbbra is gyerekek maradnak. Az otthon ötlete is elsőként a szülőkben fogalmazódott meg, hiszen senki sem szeretné a gyermekét egy zárt intézetben látni, ezért külön öröm a számunkra, hogy olyasmit hoztunk létre, amely az embereket szolgálja.
Az Együtt Veled – Értük egyesület bérli és működteti a József Attila 15-ös szám alatti házat, mely ma négy fogyatékos embernek az otthont jelenti. S az otthon valódi értelemben vett otthont, mert szépen berendezett, tiszta környezetben, családias légkörben töltik a mindennapjaikat.
Közben ébredeznek a lakók, elsőként egy szőke hosszú hajú leány, Ildikó jön elő, aki a vendégség láttán megszeppenve, de kíváncsian lép az asztalhoz. A nevét azonban nem akarja elárulni. Őt követi Csilla, aki viszont folyamatosan beszél, és két mondat közé ékelve mutatkozik be, de már tovább is megy, mint akinek fontos elintéznivalója van, hiszen várja a kerti hintaágy, amelyet nemrégiben kapott a lakóotthon egy adományozótól. Azóta ez a lakók kedvenc játéka. Végül felébred Vili is, kócosan, gyűrött arccal jön elő, de amint észrevesz, hol tágra nyílt, hol hunyorgó szemekkel kémleli az idegent. Felismeri édesanyját, és leül hozzánk az asztalhoz. Egy darabig érdeklődve figyeli fejleményeket, majd elunva inkább Tamással, a nevelővel bemegy a lányokhoz, ahonnan rövidesen belül már nevetés hangjai szűrődnek ki. Konstatáljuk, hogy jól érzik magukat együtt. Csilla elmondja, hogy az agresszív vagy befelé forduló viselkedés olyankor jön létre, ha megpróbálnak kommunikálni, de a környezetük nem figyel oda a jeleikre. Közben lassan áttérünk az elmúlt három hónap tapasztalataira, hiszen náluk sem ment minden zökkenőmentesen.
- A költözködés mindannyiunkat megvisel, de ez rájuk fokozottan érvényes. Be kellett látnunk, hogy nem költöztethetjük be őket egyik napról a másikra. A négy lakónk közül pedig két olyan személy is van, aki igényli az egyedüllétet és a privátszférát. Két hálószobánk van, külön a lányok és a fiúk, mert arra nem volt lehetőségünk, hogy mindenki saját szobát kapjon, így más módon kellett gondoskodnunk erről, hiszen nem ők választották lakótársaikat, ezért kötelességünk volt alkalmazkodni az igényeikhez. Így vannak olyan személyek, akik 2-3 naponta hazajárnak, de akad olyan is, aki már teljesen megszokta új otthonát, és nem szívesen szakad el tőle.
Pedig a szépen működő otthont a bezárás veszélye fenyegeti, amennyiben az egyesület nem jut egyéb pénzforrásokhoz. Ugyanis az otthonra nyert pályázatuk, melyben a Községbeli Szociális Védelmi Szolgáltató Központ volt a partnerük, január 31-ig szólt. Az egyesület elnöke elmondja, hogy jelenleg is pályáznak, ám az elbírálásra a hónap végéig várniuk kell.
- Ha nem sikerül, akkor is vannak egyéb alternatíváink, de a teljes, napi 24 órás működést nem tudjuk biztosítani. A munkaerőink egy részét így is a közmunka programnak köszönhetően tudjuk honorálni, bár tény, hogy még több ember alkalmazására is lenne igény.
Mónika, aki az otthon legelszántabb támogatója aggódik a bizonytalan jövő miatt, sőt a lakóknak is óriási érvágás volna, ha most kiszakítanák őket ebből a környezetből. Hiszen láthatóan jól érzik magukat. Uzsonna után esti séta következik, Mónika búcsút vesz fiától, Vili pedig arcon puszilja őt. Séta közben Tamást faggatom a mindennapokról, elmondja hogyan kell értelmezni Vili két szótagos szavait, miket szoktak játszani. Az utcasarkon én is elbúcsúzom tőlük, Ildikó pedig utánam kiáltja, hogy jó éjszakát és vigyázzak magamra, a nevelők pedig felajánlják, hogy ha elkésem a buszt, nyugodtan menjek vissza hozzájuk. Viliből meg kitör az izgatott nevetés az ötlet hallatán. Valóban olyanok együtt, mint egy vendégszerető család. Meghatottan lépdelek hazafelé, s a Bárka lakóotthon képét összevetve egy intézettel már az én gyomrom is görcsbe rándul.
