Ahogy elnézem az utcát (meg megnéztem az előrejelzést is), mire e sorok megjelennek, lehet, sokan legyintenek, hogy hol van már a hó. Egy héttel ezelőtt pedig az egész ország hírközlő szervei azzal voltak tele, hogy mi történik Bácsfeketehegyen, meg Kishegyesen, meg Topolyán... Talán a földművesek örültek leginkább annak, hogy a hosszantartó enyhe, de száraz időjárás után végre esett egy kis hó, az a fajta csapadék, amely olvadáskor szép lassan beleszivárog a talajba, és nem folyik el a földekről, mint az esők többsége. Igaz nem volt sok az a 8–10 centiméter hó, de nagyon jól jött az őszi vetésre.
Most ők is a szélvihar áldozatai lettek. A földeken alig maradt hó, annál több van az utak mentén, az árkokban. Természetesen ilyenkor elsősorban azokról kell szólni, akik éjt nappallá téve küzdöttek azért, hogy senki se maradjon a hófúvásban az utakon, nem törődve azzal, hogy nem az ő hatáskörükbe tartozik. Kétségtelen, hogy minden dicséretet megérdemelnek a kishegyesiek, bácsfeketehegyiek és topolyaiak. Ismét helyt álltak. Nem először. Tavalyelőtt decemberben is hasonló helyzet adódott, és akkor is a helyi válságtörzseknek köszönhetően mentették ki az úton rekedt utasokat, köztük gyerekeket is. És éppen emiatt vetődik fel hangsúlyozottan néhány kérdés, amit talán jó lenne megfontolni, egyrészt hogy felkészüljünk a későbbi hasonló helyzetekre, másrészt az idei telet sem lehet még leírni (emlékezzünk csak a tavalyi márciusra!).
Az első, ami szembeötlő, hogy ilyenkor látszik, mennyire kellenének azok a sokat emlegetett szélvédő erdősávok, meg az utak menti fasorok. A szelet is mérsékelnék egy kicsit, de a havat mindenképpen meg tudnák fogni. Az illetékes minisztérium vagy minisztériumok végre adhatnának választ arra az évek óta húzódó kishegyesi kérésre, hogy az állami földek egy részén erdősávokat telepítsenek. Persze, üres az állami kassza, és kell minden dinár, az állami földek bérlete is, de talán ez sem kerülne többe, mint a helikopterek bevetése, meg a kopaoniki gépek ideutaztatása. Persze kampány is van, és kellett a népszerűségi index javítása is, csak az a baj, hogy ez a helyzet már holnap megismétlődhet, pedig lehetne tenni ellene valamit hosszú távon is.
A második észrevételemet magam sem tudom, kinek címezzem, az útkarbantartóknak vagy az állami szerveknek, mivel állami alapítású az útkarbantartó cég is. Arról van szó, hogy az utóbbi idők hóviharaiban egyértelműen bebizonyosodott: ha Bácsfeketehegy és Topolya között hasonló helyzetek adódnak, a szabadkai és az újvidéki gépek túl messzi vannak ahhoz, hogy hatékonyan be tudjanak avatkozni, vagyis akkor, amikor még van esély arra, hogy ne bénuljon meg teljesen a forgalom, és főleg az emberek élete ne kerüljön veszélybe. Talán nem ártana néhány nagykapacitású hókotrót állomásoztatni valamelyik benzinkút közelében, legalább télidőben.
Végül el kellene gondolkodnunk arról a „jó szokásunkról” is, hogy nem hiszünk se tömegtájékoztatásnak, se egyéb felhívásoknak, sem pedig az előrejelzéseknek, mert „bátrak” vagyunk, meg mindenképpen oda kell érnünk valahová. És belecsöppenünk a vészhelyzetbe, és egy pillanat alatt világossá válik, hogy milyen picik és sérülékenyek vagyunk a természettel szemben. A behavazott, mozdulatlan járműben elszáll minden emberi gőg, mert nyilvánvaló, hogy magán már nem tud segíteni az ember, más segítségére szorul. (Ezt az egyik kimentett mondta, és megszívlelendő.) Azt meg tudom érteni, hogy valaki két nappal előtte indult külföldről, és beleszaladt a viharba, de azt már kevésbé, hogy egyesek miért kísértették a sorsukat, ha tudták, vagy legalábbis tudhatták volna, hogy mi a helyzet. És nem értem azokat a munkáltatókat sem, akik ilyen helyzetekbe kergetik saját alkalmazottaikat.
