Günter Wallraffnak, az oknyomozó újságírás doyenjének nevét egész Európa ismeri. Ő az, aki a társadalmi problémákat belülről próbálja felfejteni. Legismertebb műve a Ganz unten (Legalul, 1985) című riportkönyv, amely a Németországban dolgozó vendégmunkások helyzetét mutatja be. Wallraff beállt török vendégmunkásnak. Megváltoztatta külsejét, felvette az Ali Levent nevet, és együtt ment dolgozni azokkal, akik Németországban a legpiszkosabb és az egészségükre nézve a legkárosabb munkákat végzik folyamatos megaláztatások mellett. Két évig élte a társadalom peremére szorultak életét. Máskor egy vegyi üzemben dolgozott, de szerkesztőként beépült a Bild-Zeitung szerkesztőségébe is, hogy leleplezze az Axel Cäsar Spinger sajtóbirodalmat.
Számtalan pert indítottak ellene, de valamennyi az ő javára hozott ítélettel végződött. Nehéz és embert próbáló módszer az övé. De hiteles. Dolgozott segédmunkásként, robotolt futószalag mellett, hogy megmutassa, milyen ott legalul lenni. Legutóbb egy nagyipari sütödében állt be munkásnak, majd egy call centerben helyezkedett el, és írta meg, hogy szinte modern rabszolgaként dolgoztatják az online értékesítőket. Napi 14 órát dolgoznak. Meg is tiltotta , hogy a világhálón árúsítsák könyveit. Erről a munkáról a következőket nyilatkozta a HVG-nek egy korábbi interjújában : „A call centerek korunk bányái, ahol emberek a külvilágtól elzárva s másoknak hasznot hajtva dolgoznak. Úgy terjed, mint egy járvány, évente 10 százalékkal bővülő piac, miközben az itt dolgozó cégek négyötöde félig – vagy talán egészen is – csalásra építi tevékenységét. S ennek mindenki az áldozata. Azok is, akik ott dolgoznak, mert rövid időn belül igazodnak a teljesítménykényszerhez, s maguk is csalókká lesznek, és persze azok is, akik bedőlnek a hívásoknak. Utóbbiak többnyire alacsony képzettségű, magányos, egész nap egyedül otthon ülő emberek, akiket olyan dolgok megvásárlására, olyan üzletek megkötésére beszélnek rá, amikre semmi szükségük. Vagyis átvágják őket.”
Beöltözött már alkoholistának és hajléktalannak is. Remek írói, újságírói eszközökkel a szociográfusokat meghazudtoló pontossággal rántotta le a leplet a német társadalom torzulásairól. Munkája értékelői azt írják, neki köszönhetjük, hogy a McDonald’sokban nem ugyanazzal a törlőronggyal törlik le a WC-ket, mint az asztalokat.
Az embertelen munka kikezdte egészségét. Csigolya-, gerinc- és csípőbántalmai lettek. Megműtötték, és egy évig csak mankóval tudott járni.
Nem hamisított személyi igazolványt vagy más dokumentumot, hanem azt mindig kölcsön kérte. Ez is visszaélés, de ezért nem büntették meg, sokkal nagyobb horderejűek voltak írásai, semmint a jogsértés. A lebukásnak volt ugyan veszélye, de mint ő maga fogalmaz: „...ha az ember afféle "alja munkára" van beosztva, vagy kiközvetíti egy munkásokat bérbe adó cég valahová, nem kell attól félnie, hogy nagyon megnézik. Aki alul van, annak nem néznek az arcába”, mert az ilyen ember egyszerűen nem számít – tehetnénk hozzá.
Mindig a kiszolgáltatottak és a szegények oldalán állt. Ha egy új álruhás munkára készült, az alámerülést edzések előzték meg. Fegyelmezetten készült a megpróbáltatásokra, hogy tudja tartani a tempót a fiatalabb munkásokkal is. Most 72 éves.
Nos, őt, az álruhás írót, újságírót juttatta eszembe Momčilo Petrović, a Blic riportere, aki szintén álruhában próbálta ki, milyen is az, legalul lenni Belgrádban. Az újságíró bevallása szerint, amikor felöltözött a viseltes ruhákba, hogy koldusnak látsszék, remegett. Félt, vajon végig tudja-e csinálni azt, amit eltervezett. Azt szerette volna kipróbálni, mit tehet egy éhes ember Belgrádban. Bekopog, mondjuk a templomokba, és nem pénzt, hanem élelmet kér.
Kiválasztott három pravoszláv és egy katolikus templomot meg egy dzsámit. És útra kelt. Elsőként a Szent Antal katolikus templomot kereste fel. Amikor odaért, egy asszony takarított éppen a templomban. A megszeppent és a szégyentől majd a földbe süllyedő újságíró várta, hogy az asszony észrevegye. Az ránézett, de mivel nem ismerte, folytatta a munkát. Ekkor a koldus megköszörülte torkát és eldadogta, hogy éhes. A nő nem lepődött meg, nem kérdezett semmit, kézen fogta a kéregetőt, átvezette az udvaron, és egy kötényes nőhöz irányította. Az kedvesen végighallgatta, majd annyit mondott, meg kell kérdeznie, a püspököt, adhat-e neki valamit. Kisvártatva egy műanyag zacskóval tért vissza. “ Kellemes karácsonyt”, mondta a szakácsnő vidáman, majd megkérdezte: “vagy nem most ünnepli a karácsonyt?” A férfi bevallotta, hogy nem. A nő továbbra is vidáman azt kívánta, legyen akkor neki kellemes az eljövendő karácsonya. És távozott.
Az álruhás kéregető a sarok mögött nézett bele a nejlonzacskóba. Fél kenyér, egy halkonzerv, meg egy főtt tojás volt benne.
Alkalmi koldusunk ezután az újbelgrádi Sveti velikomučenik Dimitrij pravoszláv templomot kereste fel. Az új és aranyozással díszített templomban egy asszony a gyertyaeladásból befolyt pénzt számolta éppen. A koldusnak ki sem kellett nyitni a száját, az asszony meglátta, máris mondta: “ Nekünk nincs élelmiszerünk, ez itt templom.” A kolléga nem adta fel, azt mondta, megkérdezné a papot, de nő határozottan állította, hogy itt nincs senki, mindenki elment már.
A város másik végén a Crkva Svete Petke čukaricai pravoszláv templom volt a következő kiszemelt állomás. Itt is ugyanaz történt, mint egy órával korábban a másik pravoszláv templomban, csak a gyertyát áruló hölgy kevésbé volt durva.
Hősünk a Bajrakli dzsámi udvarán fél órát ücsörgött egy padon, arra várakozván, hogy majd csak feltűnik valaki, akinek elmondhatja, mi járatban van. De senki sem jött. Bekopogott hát egy irodába, ahonnan hangokat hallott. Hárman beszélgettek, nevetgéltek. Amikor előadta, hogy éhes, egy negyedik férfi is előkerült, aki lassan – ahogyan azt a félkegyelműeknek mondani szokták –, közölte vele, hogy ők itt nem tartanak élelmet, és nem tudnak rajta segíteni. S még mielőtt a koldus becsukta volna az ajtót, a vidám beszélgetés, nevetgélés folytatódott.
A dorćoli Nepomuki Szent János pravoszláv templomba az újságíró már rutinos koldusként érkezett meg. Itt egy szakállas fiatalember türelmesen végighallgatta, és elmagyarázta, hogy a közelben van a pravoszláv egyház népkonyhája, ott bizonyára segítenek majd rajta. Az egyházi konyhán, bár már befejezték az ebédosztást, az ott dolgozó hölgy adott neki egy tálka bablevest, és arra kérte, ha holnap megint jön, majd hozza vissza az edényt.
Az újságíró azzal a céllal kopogtatott be a templomokba, hogy megtapasztalja, vajon az egyház, amely a szeretet, a kegyelmességet, az együttérzést, az elesettek támogatását és a megbocsátást hirdeti, vajon a mindennapokban hogyan gyakorolja ezt.
Lehet erre a történetre azt mondani, hogy a templomok sem tudnak minden koldust ellátni, mert ha megtehetnék, nem lennének kéregetők. Ebből a történetből azonban nem csak a szelet kenyér hiányzik, hanem az is, hogy embernek nézzék azt is, aki ott van legalul.
