Ó, a Schleuse!* Víz, víz…klott gatya…örvény…a zsilip kapui mögött…a zöld minden árnyalata… gyöngyözik feszes bőrünkön…a vízben kenyérdarab, körötte karcsú keszegek rajzanak, pikkelyükön megvillan a fény…a rácsokon, vékony sugárban sisteregnek a zuhatagok…az áteresztőben feszül, csendesen bugyborékol a hajó körül a víz…a dereglye padlózatán megolvadt, most feketén fénylik a kátrány…sötét szagú, különös csillogás…a zsilip megcsikordul…az emelőszerkezetek és hevederek nehéz fogazatán gépzsír…biztonsági kallantyú kerepel, majd kattan és megáll…gyermekzsivajt visz a folyó…fényt, hajót, csónakot…a Šargan nevű vontatót is viszi két dereglyével, lefelé…a part nem mozdul, nyárfaárnyas biztonsága öröknek tűnik, akárcsak a hamis világ, melynek díszletei mögé, mindig csak utólag látunk be…de mit nekünk a világ és minden hamissága…a sárga gépház falánál biciklik, a füvön kosár, fürdősapka, törülköző, félbehagyott könyv, napszemüveg, szalmakalap…víz…ó, a Schleuse!
Fotó: Léphaft Pál
Minden így maradt meg az emlékeimben. Ami volt, ma már alig látszik. Ami van, felismerhetetlen. A csegéző mű** 1907-ben üzembe helyezett fémszerkezeteit széthordták, a zsilip falát megbontották, a gépház boltíves vasablakai alatt üvegcserép, az épület okker színét az idő piszkosra mosta, mindent benőtt a bürök, a sarjadó fűz, a törpeakác és ördögcérna. Csak a folyó maradt. Csatornavízként keresi a fényt, az életet. Folyik, ez a dolga. Néhány kilométer után, Titelnél fáradtan színezi, megy a Tiszával egy rövid ideig tovább. Itt minden egymásba torkoll, a Lázárok, románok, tótok, magyarok, svábok, telepesek és paltyánok története, negyvennyolc, Kiss Ernő, Stratimirović, Ferenc Ferdinánd, tizennégy, negyven majd negyvennégy, az istentelenség, a fényes szellők, a testvériség–egység, a megtorpanás, és fájó visszafordulás, egyéni és közösségi sorsok, minden, amit idő és föld eltakar. Végül egy emlékoszlop, ha marad…
Écskából kijövet, a zsilip és Óécska után, mielőtt Erzsébetlak felé kanyarodnánk, az út bal oldalán kőből rakott oszlop áll. Mint egy magányos stáció. Talapzatát keskenyre vették, fönt kiszélesedik. Ott a boltíves beszögellésben, akár egy kép is elférne, mondjuk, ahogy Krisztus urunk harmadszor földre rogy. Sem virág, sem gyertyanyom. Tetején csupasz vaskereszt. Az eleje hol lehet? Merre néz? Egy biztos, a perlaszi út mellé állították egykor, és ma is onnan figyeli a folyót és zöldben úszó partjait. Magányos. Jelzi, a Bega felé tartó vizesároktól és a rajta átívelő kőhídtól néhány lépésnyire valami történt. Csoda, jelenés vagy csak halál? Az írások szerint ez utóbbi.
Kiss Ernő ezredes, az összevont – még mindig császári! – katonai erők parancsnokaként, 1848. július 15-én, itt ütközött meg először a perlaszi táborból Écska alá érkező összevont szerb erőkkel, kiknek ágyúi, a leírások szerint az emlékoszlop helyén álltak. Kiss az úton, a falu előtt állította fel a gyalogságot, jobbról, kis távolságban, háromfontos ágyúit, mögéjük pedig a lovasságot. A Schwarzenberg-ulánusok is jelen levének, először magyar oldalon szemlélődtek a sűrű ágyútűzben, majd annak megszűntével, jobbnak látták a túloldalra állni. A Stratimirović vezette csajkásokkal, a Knićanin irányítottaszervijánokkal, kik fejenként napi négy ezüstkrajcárért és némi fejadagért szolgálták zsoldosként nemzeti ügyüket, valamint 12 ágyúval és az újvidéki, májusi szkupstina eszméivel megerősített, közel hatezer szerb felkelő négy órás ágyútűz és a rohamok után, szétszóratva, megfogyatkozva, fáradtan fordult vissza, és futott táborhelyére. Közben Kiss Ernő csapatai is visszavonultak Nagybecskerekre. A hadfiak, valamennyien oly szaporán távoztak a harcnak dicső mezejéről, hogy a győzelmet is ott felejtették. Lőtt sebbel magára maradt szegény, mint annyiszor. Csupán ez az emlékoszlop jelzi, egykoron valami történt ezen a helyen.
Most én állok itt térdig érő fűben, fényképezőgéppel és kíváncsisággal, egy nyári íráshoz talán elég fegyverzettel.
