Kosztolányi egyebek között a következőket írja az újságírókról: „Értenie kell mindenhez. Az emberek veséjébe kell látnia. A helyzet felfogásához gyors ész, biztos ítélőképesség szükséges, [...] ő a jelen krónikása, történetírója, akinek éppoly gyorsan és biztosan kell alkalmazni a történeti kritikát, mint a nyugalmas dolgozószobában író tudósoknak.” Nos, ilyennek látom én Csíkos Zsuzsát, a Dévavári család által alapított Napleány-díj idei díjazottját.
Igyekezett mindig az események sűrűjében lenni. Egyaránt sikeres volt a Magyar Szó gazdasági újságírójaként, majd az Újvidéki Televízióban a Híradó, valamint a Napjaink szerkesztőjeként, és a napi politikai csatározásokon túlmutató kommentárjaival a Napló című független hetilapban is múlhatatlan érdemei vannak. Pályája második felében az Újvidéki Rádióban is közismert és közkedvelt szerkesztő volt. Bátor kiállása, szakmai jártassága, valamint a kis és a nagy témák egyaránt igényes feldolgozása emelte őt a legjobbak közé. Méltán kapta meg a 11. alkalommal kiosztott Napleány-díjat.
Dolgoztál a Magyar Szóban, a újvidéki tévében és az Újvidéki Rádióban is. Melyik médiumot érzed leginkább magadénak?
Dr. Dévavári Zoltán, a kuratórium elnöke átadja a Napleány-díjat (Fotó: Molnár Edvárd)
– Ha jobban utánaszámolok, akkor – azt hiszem – öt fontosabb állomása volt az újságírói pályámnak, az első természetesen a Magyar Szó, majd az Újvidéki Televízió, a Napló független hetilap, a rádió és a Duna Televízió.
A Magyar Szóban tanultam meg az újságírói betűvetést, bár már előtte is tudósítgattam a Jó Pajtásnak, a Gyermekrádiónak. Amikor a lap gyakornokokat keresett, én már Újvidéken voltam egyetemi hallgató, jelentkeztem, mert kellett a pénz, szüleim egyszerű emberek voltak, terhet jelentett számukra az iskoláztatás. Néhai Kalapis Zoltán, a lap főszerkesztője azt mondta, korai lenne dolgozni, inkább ösztöndíjat ad a lap, hogy befejezzem a tanulmányaimat. És valóban, amikor a diploma a kezemben volt, elkezdtem dolgozni. Kerek tizenkét évig voltam a lapnál, és végigjártam a szokásos fokozatokat. Amikor már tovább kellett volna lépni, nem volt rá lehetőség, mert akkor a szerkesztőségben sok neves újságíró dolgozott, nehéz volt mellettük érvényesülni. Kínálkozott a lehetőség, és átkerültem az Újvidéki Televízióba. Ez a néhány év, 3-4 csupán, tele volt izgalmakkal. Akkor kezdődtek a változások, én vezethettem például az első húsvéti meg karácsonyi műsort, a rendkívül népszerű hétfői Napjainkat. Ugyancsak ebben a műsorban volt vendégem Ágoston András, a frissen alakult VMDK elnöke. Továbbá sokan mások, az akkori szerb politikai színtér emberei is. Az Újvidéki Televízió és a Napló volt, az hiszem, a pályám csúcsa.
A rádióba 1993 őszén kerültem. Amikor a szülési szabadságról visszatértem, hiszen a legviharosabb időkben, 1992-ben megszületett kislányom, Lea, már láttam, hogy a televízióban nincs mit keresnem. A miloševići hatalom kiszolgálását nem bírta el a gyomrom. Az Újvidéki Rádióban Gion Nándor főszerkesztő még tartotta magát, vele beszéltük meg az átmenetelemet, de mire ez rendeződött, Gion átköltözött Magyarországra. A rádióban nem fogadtak tárt karokkal. Az új főszerkesztő úgymond nem tudott velem mit kezdeni, úgyhogy eleinte lektor voltam, hajnali ötre jártam be dolgozni, de később a többiek azt mondták, hogy fölösleges vagyok ebben a beosztásban, így végül újságíró lettem, majd a gazdasági rovatot vezettem, a vajdasági parlament és a kormány munkáját követtem. A rádióban is lehetett alkotni a fordulat után. Ott indítottam el a Beszédtéma című műsort. A betelefonálós műsort, amelybe eleinte csak félve jelentkeztek az emberek, aztán rendkívül népszerű lett. Ma is az.
Ezután következett a Duna Televízió, a bombázások után, 1999 őszén kezdtem el ott dolgozni. Az első riportot a lebombázott szabadsághíd lábánál készítettem. Elszorult torokkal, mert e híd mellett laktunk, átéltük a rombolást. Óriási tapasztalat volt számomra ez a munka. Szinte mindenhova, ahova eljutottam a mögöttünk levő forrongó időkben, éppen ennek az anyaországi médiaháznak köszönhetem. Ott igényt tartottak minden fontos eseményre, itt Újvidéken, de főleg Belgrádban. Hálás vagyok érte és büszke is, hogy ennyi időn át megbecsülték, megbecsülik munkám.
Hogy melyik a legkedvesebb? Mindig azt mondják, akiket erről megkérdeznek, hogy mindegyik. Valahogy így van, de azt hiszem, a televízió az az igazi „hatalom”, azokban az időkben mindenképpen az volt. Már régen nem voltam az Újvidéki Televíziónál, de ha a terepet jártam, mindig emlékeztek rám az emberek a televízióból.
Ahhoz a generációhoz tartozol, amelynek az életében teljesen megváltozott az újságírás műszaki feltétele. Pályánk elején még ólombetűkkel nyomtatták a Magyar Szót, telexen érkeztek a hírek, és mechanikus írógépen írtuk az írásainkat. Ma az információforrás egy kattintással elérhető. Hogyan élted meg ezt a változást? Könnyebb vagy nehezebb ma újságírónak lenni?
– Hol vannak már azok az idők, amikor kézzel írott cikkeinket diktáltuk a szerkesztőségben. Azt hittem, erről sohasem tudok majd lemondani. Aztán jött az írógép, a sok xxx-et, amellyel töröltük írásainkban a nem odavalókat, talán sohasem felejtjük el mi, régiek. De ezt is gyorsan felváltotta a számítógép. A mi családunkban már a kilencvenes évek legelején volt komputer. Férjem, aki mindvégig támogatott pályámon, és ezért utólag is köszönettel tartozom (most már volt férjem, hiszen elváltak útjaink), Surányi Zoltán nagy csodálója és ismerője is volt a számítógépnek, nem volt számomra sem idegen, bár sokáig nem tudtam megszokni. A Naplóban is így készült a lap, úgyhogy lassan el kellett fogadni. Mostanában már elképzelhetetlen az élet számomra levelezés és a neten való keresés nélkül. Az, hogy az egész világ ott van előtted egy gombnyomással, tényleg elképesztő dolog. Nálunk idősebbek is élvezik ezt, miért ne élvezhetnénk mi is?
1991-ben felfüggesztettek állásodból, egy hónap múlva pedig ki is rúgtak a tévéből. Hogyan fogadtad ezt a pályád csúcsán?
– Amikor kidobtak bennünket a Naplóban megjelent cikk miatt, egycsapásra népszerűbbek lettünk, megnőtt az ázsiónk. Nem tudom, miért, de én akkor úgy gondoltam, ez nem tarthat sokáig, nem voltam megijedve. Nem gondoltam arra, hogy pakoljunk és menjünk. Talán egyszer-kétszer fogott el a pánik, de aztán maradtam. Különben nagy igazságtalanságnak tartottam azt, hogy kidobtak bennünket. (Bódis Gábor, Németh Árpád, Keszég Károly és Balázs Attila kerültek velem együtt lapátra.) Egy, a Naplóban megjelent cikk volt a közvetlen kiváltó ok, de különben is megfigyelés alatt tartottak bennünket. A szóban forgó írásban a tévés, de elsősorban a magyar élszerkesztők és vezetők magatartását, a magyar közösség pocskondiázását és a rezsimhű újságírói munkát bíráltuk. Az, hogy kidobtak bennünket, csak megerősített abban, hogy amit művelünk, nagy dolog, és gyorsan be is bizonyosodott, hogy igazunk volt. Mert visszavettek bennünket.
Mit jelentett számodra a Napló című hetilap?
– Amikor a háborús idők előestéjén, 1990 májusában megjelent a Napló, azt hiszem, megváltozott a világ körülöttünk. Ott voltam az induláskor, és kitartottam majdnem végig, akkor is még intéztem a gazdasági ügyeit a lapnak, amikor már a két alapító, Bódis Gábor és Németh Árpád nem voltak az országban. A mozgósítások miatt külföldre menekültek. Szóval nem voltam alapítója a lapnak,de én is aláírtam egy kezdeményezést, amelyre, ha jól emlékszem, szükség volt az újság bejegyeztetéséhez. A Napló olyan témákat feszegetett, és olyan dolgokkal foglalkozott, amelyek akkor tabu témák voltak a magyar médiában mindenképpen. A Hideg napokat közölte folytatásokban, és keményen szembeszállt a miloševići politikával. Emlékszem, hogy az első nagy ellenzéki tüntetés előtt interjút készítettem az akkori ellenzéki vezérrel, Vuk Draškovićtyal, és természetesen az 1944-es magyar ellenes atrocitásokról is kérdeztem őt. Nagyon lehűtött az, amit válaszolt: nem tudnám pontosan idézni, de a lényege az volt, nem azért irtották a magyarokat, mert magyarok voltak, hiszen szerbek ezrei is tömegsírokban végezték.
A Napló akkor az újságírói szabadságot jelentette. Igazából éppen a Naplóban megjelent cikk miatt rúgtak ki ötünket, akik a Napló vezető szerkesztői voltunk. A cikk arról szólt, hogy az Újvidéki Televízió akkori vezetősége és a magyar szerkesztőség fő emberei mennyire kiszolgálták a miloševići hatalmat, sőt a háborús uszításban is részt vettek, és nem átallották a magyar kisebbséget is megvádolni, hogy titokban fegyverkeznek, készülnek a háborúra.
Egy terepi újságíró élete tele van kalanddal. Ha ki kellene választani egy eseményt, egy tudósítást, egy forgatást, melyiket emelnéd ki?
Csíkos Zsuzsa (Fotó: Molnár Edvárd)
– Történelmi időket éltünk, pályám legizgalmasabb 15 éve volt, azt hiszem, az az időszak, amikor a joghurtforradalommal a belgrádi rezsim letarolta a tartományi autonómiát, több mint 7000 embert váltott le, kő kövön nem maradt a Vajdaságból. Majd következett a háború, amelyben ugye Szerbia nem vett részt, de menekült, aki csak tehette. Féltek az emberek, féltünk. Én is, mi is. Férjemmel mégis úgy döntöttünk, maradunk. Nem tudom, jól tettük-e. A legsötétebb időkben, 1992 márciusában megszületett lányunk, Lea, ő most is itt van. Itt Újvidéken közgazdász hallgató. Volt Amerikában egy évet, harmadikos középiskolásként. De visszajött. E kis kitérő után mondom el, hogy a bombázások ideje alatt is itthon voltunk. Rövid időre vittem át egy szem lányomat Budapestre, a húgomékhoz, akik akkorra már régen áttelepültek. De nem akart maradni. Aztán jött 2000, az egész év az októberi tüntetés előkészületeivel telt el. Akkor már dolgoztam a Duna Televíziónak, és ezzel tényleg megnyíltak a lehetőségek. Az ellenzéki tüntetéseket végigkísértem, a választásokat is, és persze október 5-én is ott voltam, voltunk, Ótos András operatőrrel. Bevallom, féltünk. Valami rettenetes szorongással indultunk el Újvidékről Belgrádba. Nem tudtuk, eljutunk-e. És eljutottunk. Ott voltunk a képviselőház küszöbén, az egyre növekvő tömeg előtt, futottunk mi is, amikor könnygázbombákat lőttek a tömegbe, de visszatértünk. Láttuk a parlament megrohamozását, a televízió bevételét, és hajnal felé a csata nyomait az utcán. Nem sokkal később Milošević elismerte a verségét, Koštunica győzelmének kihirdetésére már a szabadság érzésével mentünk.
A színészeket arról szokták kérdezni, van-e szerepálmuk. A te karrieredben volt-e olyan esemény, amelyen szerettél volna ott lenni, téma, amelyet szeretnél feldolgozni, helyszín, ahová szeretné eljutni? Mi az, amit még nem írtál meg?
– Nem tudom, hogy a már felsorolt nagy eseményeken túl, amelyeknek részese voltam, amelyről tudósítottam, írtam, amelyről saját álláspontot alakítottam ki, vágyakozhat-e ennél többre egy olyan újságíró, akit a kisebbségi léte ehhez a földhöz köti? Mindig ez volt számomra a legfontosabb. A kisebbségi közösség, amelyhez tartozom. Főleg a Duna Televízió tudósítójaként dolgoztam fel ezeket a témákat. (Magyar) Pártok tevékenységét, az egyezkedéseiket, a magyar közösség lemorzsolódását, a fogyatkozó első osztályok esetét, a magyarveréseket, a magyar ellenes atrocitások feltárásán folyó munkát, az öt temerini magyar fiatal esetét kísértem figyelemmel, és mindezt empátiával tettem. Azt hiszem, ezt a sorok meg a képek mögött meghúzódó együttérzést és az igazságkeresést becsülték az emberek leginkább.
Szerinted milyen a jó újságíró?
– Szinte folytathatnám itt, ahol az előbb pontot tettem. Számomra mindig az volt a fontos, hogy egy-egy dologról nekem mi az elképzelésem, mit tartok úgymond igazságnak. Úgy gondolom, az újságírónak nem kell okvetlenül kiszolgálnia az aktuális hatalmat, nem kell mindenben szó nélkül egyetértenie. Igyekeztem mindig a másik felet is megkérdezni. Szerintem ma az a legfontosabb, hogy az újságírónak legyen önálló véleménye, hogy amennyire csak lehet, ismerje annak részleteit, amiről ír, amivel riportjában foglalkozik. Hacsak lehet, a hátterét is. Így felvértezve már egyszerűbb a munkája. Elismerem, nem könnyű manapság újságírónak lenni. A nagy dolgok, a nagy események mögöttünk vannak, most a mindennapi élet került előtérbe. A szegénység, a céltalanság, a reményvesztettség lett úrrá a közösségünkben. Megtalálni azt, ami mozgósíthat, ami új távlatot nyithat, nem egyszerű dolog. De csinálni kell, ezt kell csinálni. Amikor én aktív újságíró voltam, mindig az volt a fontos a számomra, hogy az olvasó, a hallgató vagy néző mit gondol, elhiszi-e, amit mondok. Hitelesnek kell lenni, csak egyenes tartással lehet elnyerni a közösség bizalmát.
„A Napleány-díj, némi túlzással, olyan nekünk, mint az amerikaiknak a Pulitzer-díj”– mondta J. Garai Béla, a Napleány-díj tavalyi kitüntetettje. Neked mit jelent ez az elismerés?
– A Napleány-díjat én a majd négy évtizedes munkámért kaptam. Életműdíjnak is lehet tekinteni. Én legalábbis ennek tartom. Hatalmas elismerés a számomra, hiszen én nem tartoztam azok közé, akiket díjakkal halmoztak el. Az ember ettől egy picit bátrabb lesz, nagyobb lesz az önbizalma, s úgy gondolja, hogy érdemes talán még tovább is dolgoznia, ha egyáltalán van vagy lesz rá lehetősége. A Napleány-díj számomra bátorítás és megerősítés, hogy az elmúlt időszakban jól dolgoztam: jó helyen voltam, jó helyen és jó időben.
