Lapunk hét évtizedének nagyobbik felében a lapnál, vagy a lap körül volt a kishegyesi Fodor Pál is. 1949-ben szerzet diplomát a tanítóképzőben és már a beosztása is megvolt, amikor szóltak neki, hogy a Magyar Szóhoz kell mennie.
– Rehák László az akkori Szabad Vajdaságnak, a Magyar Szó elődjének volt a főszerkesztője, és helyettesén, Szauer Lászlón keresztül üzent, hogy jelentkezzek nála. Meglepődtem, mert korábban már értesítettek, hogy Szlovéniába, Alsólendvára kaptam kinevezést. Akkoriban központilag irányítottak mindenkit. Mondtam is Szauernek, hogy már van kinevezésem, azt válaszolta, hogy azt már megváltoztatták. Amikor jelentkeztem csak annyit mondott, hogy „mától az újság ifjú munkatársa vagy”. Utólag már tudom, hogy arra figyeltek fel, hogy egy évvel korábban Petkovics Kálmánnal, a lap későbbi főszerkesztőjével és a Forum igazgatójával, valamint Imrics Istvánnal megnyertem az Ifjúság Szava, a mai Képes Ifjúság elődjénél a tudósítói pályázatot – mondja Fodor Pál és hozzáteszi, hogy sokan talán nem tudják, hogy a Szabad Vajdaság szerkesztősége nem ott volt, ahol ma, hanem a Jovan Đorđević utca sarkán, a Tartományi Képviselőház mögött.
Néhány hetes gyakornokság után azonban továbbirányították.
– Jóformán meg sem melegítettem a széket a szerkesztőségben, megint hívatott Rehák és közölte velem, hogy augusztus utolsó napján délelőtt 10 órakor jelentkezzek a népbizottság sajtófőnökénél, Mirko Tepavacnál, aki később külügyminiszter volt sok éven keresztül. Közölte velem, hogy másnaptól én leszek a Pionírújság főszerkesztője. Csak annyit kérdezett, hogy megértettem-e. Mondtam, hogy igen. Ennyi volt a megbeszélés. Az újságírói pályám tehát gyakorlatilag a gyermeklapnál kezdődött. Másfél évig voltam főszerkesztő, mert el kellett mennem katonának. A katonaságtól hazatérve tovább folytattam a munkát a gyermeklapnál egészen 1964-ig. Akkor szinte kérdezés nélkül átirányítottak a Magyar Szóba. Belpolitikai újságírót akartak belőlem faragni, de én azt semmiképpen sem akartam, mert mindig is sportújságíró szerettem volna lenni. A belpolitikai rovaton sem voltak megelégedve velem. Az akkori főszerkesztő úgynevezett B-listára tett, ami azt jelentette volna, hogy máshová nem mehettem volna. A szerkesztőség azonban ezt az intézkedést visszautasította és így a sportrovatra kerültem. A hetvenes évek elejéig maradtam a rovaton és nemcsak az újságírói munkában, hanem sportvezetőként is aktív voltam. A városi testnevelési tanács elnökeként dolgoztam és a Szerb Kosárlabda Szövetség alelnöke voltam. Sportvezetői pályafutásomat ezután a Szocialista Szövetségben folytattam. Újságírói pályafutásom azzal ért véget, hogy 1972-ben megválasztottak az újvidéki városi képviselő-testület alelnökévé. Ez valójában alpolgármesterséget jelentett. Innen azonban idő előtt kellett eljönnöm, mert nem akartam összehívni egy sajtótájékoztatót, amelynek az lett volna a célja, hogy cáfoljuk az egyik újságnak a péterváradi várral kapcsolatos írását. Jovan Dejanović akkori városelnök ezért liberalizmussal vádolt meg, de nem lett belőle fegyelmi eljárás. Visszatettek a Forumba, egy rövid ideig igazgatóhelyettes voltam, majd a Magyar Szó műszaki szerkesztőjeként ténykedtem, utána pedig kineveztek a terjesztőosztály igazgatójának. Végül erről a posztról mentem nyugdíjba, harminc évvel ezelőtt. Elég kanyargós és néha kátyús pályát futottam be, hol ide – hol oda vezényeltek, és mai szemmel talán már érthetetlennek tűnik, de akkor, ha valamit felajánlottak, azt bizony el kellett fogadni, mert különben következményei lehettek –meséli Fodor Pál.
Nyugdíjazását követően hamarosan visszaköltözött szülőfalujába, Kishegyesre, ahol a Nyugdíjasok Egyesületében vállalt tisztséget, s mint ilyen, sok régi kollégájával is találkozott. Többi között Dejanovićtyal is, aki annak idején elmozdította az elnökhelyettesi székből.
– Még mielőtt újságíró lettem volna, édesanyámnak megfogadtam, ha megérem a nyugdíjas kort, hű maradok a szülőfalumhoz és azt fogom kérni, hogy a Nyugati temetőben helyezzenek nyugalomra. Ezt a temetőt ugyanis a szépapám, Fodor Mihály adományozta a falunak és ő is itt alussza örök álmát – fejezi be Fodor Pál, de utána még eszünkbe jut, hogy nyugdíjazása után négy helytörténeti jellegű füzetet adott ki. Ez is egyfajta hűség a szülőfaluhoz, másrészt az újságíráshoz is. Mint mondja, nagyon szeretne a lap hetvenéves évfordulóján találkozni a régi munkatársakkal, akikkel még lehet egy jót beszélgetni a régi időkről.
