A zentai Fábrik Regina három éve kántorkodik. Zentán a kórház kápolnájában és Oromon a vasárnapi miséken orgonál és énekel, ezenkívül zentai, oromi, tóthfalusi, oromhegyesi temetéseken énekel. Arról beszélgettünk vele, hogyan lett kántor, mennyire nehéz ez a pálya.
– Viszonylag későn, harmincévesen kezdtem kántorkodni, de már kisiskolás koromban tudtam, valami olyasmivel kell foglalkoznom, ahol énekelhetek. Mindig nagyon szerettem énekelni, zeneiskolába is jártam, két hangszeren is fejeztem, zongorán és hegedűn, közben itthon mindig rengeteget énekeltem, de sokáig nem használtam ezt a tudásom, valahogy mindig mást hozott az élet. Érdekes egyébként, hogy kislány koromban sokszor a szüleim tudta nélkül elmentem a vasárnap kora reggeli misére, majd a mise után hazaszaladtam és visszafeküdtem az ágyba, így anyukámék néha nem is tudták, hogy kora reggel kilógtam a házból. Szóval már akkor hajtott valami a templomba, éreztem, hogy nekem mennem kell oda. Aztán hat-hét évvel ezelőtt egy ismerősöm a halálos ágyán meghagyta a hozzátartozóinak, hogy én énekeljek a temetésén. Ez így is lett, és azon a temetésen megfogalmazódott bennem, ez az, amit szeretnék csinálni. Úgy éreztem, az énekemmel lelki megnyugvást adtam az elhunyt hozzátartozóinak. Aztán még évekig nem kántorkodtam, csak 2011-ben kezdetem ezt a pályát.
Azt mondtad, véletlenül lettél kántor, mégis hogyan?
– Mint mondtam, mindig szerettem énekelni, ezért ilyen-olyan rendezvényeken sokszor felbukkantam az énekemmel. Mivel felsőhegyi asszonyok többen is hallottak énekelni, három évvel ezelőtt húsvét után a felsőhegyi templom egyik képviselő asszonya azzal keresett meg, hogy nincs kántoruk, lennék-e esetleg én. Örömmel elvállaltam, hiszen az énekeket jól tudtam, csak az orgonálástól tartottam. A zentai Nagy József atya, aki a felsőhegyi templomban is tartja a miséket, azt mondta, egy hónapot kapok, hogy belerázódjak a hangszerkezelésbe, így hatalmas lendülettel vetettem bele magam a gyakorlásba. Naponta öt-hat órát zongoráztam itthon, meg kijártam a kórházi kápolnába is orgonázni, hogy megfeleljek. Józsi atya, meg a templomképviselők is nagyon biztattak, és ez segítség volt. Az volt a legnehezebb, hogy az orgona pedáljait is elkezdjem használni, de aztán sok gyakorlással, meg egy kis égi segítséggel a lábam is beindult. Így most a legnagyobb örömömre ezzel foglalkozom. Jelenleg Zentán a kórházi kápolnában és Oromon a vasárnapi miséken orgonálok és énekelek, de temetkezős kántor is vagyok Zentán, Oromon, Tóthfaluban, Oromhegyesen. Egyébként búcsúztattam már temetésen Keviben, Zentagunarason, Törökfaluban is, ahová hívnak, én elmegyek.
Temetkezős kántorként az emberek fájdalmával szembesülsz. Hogy lehet ezt elviselni nap mint nap?
– Kezdetben minden temetés után sírtam. Amikor hazaértem, leültem a konyhában és kizokogtam magam a férjem anyukájának. Annyira átéreztem az elhunyt hozzátartozóinak fájdalmát, veszteségét, hogy én is magamra vettem, nagyon letaglózott. Aztán sokat beszélgettem erről Utasi Jenő tóthfalusi plébánossal, és azt hiszem, mára megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket. Ő azt mondta, egy halálesetet tudni kell elfogadni, azon már nem lehet változtatni, és én is erre gondoljak. Azt mondta, igyekezzek a legjobb tudásom szerint megírni és elénekelni a búcsúztatót, és igyekezzek ne átvenni mások fájdalmát. Ez így is nehéz volt, de a három év alatt megtanultam ezzel együtt élni. Arra gondolok, hogy az énekemmel és a búcsúztatómmal lelki megnyugvást adok a hozzátartozóknak, és nekem tulajdonképpen ez a feladatom. Sokszor temetés után felhívnak a hozzátartozók, és megköszönik a búcsúztatót, és ez nagyon jólesik, mert így tudom, hogy jól végeztem a dolgom és talán enyhítettem a fájdalmukon. A legnehezebb az volt, amikor egy gyermek temetésére hívtak. Anyaként mindig attól rettegtem, hogy egyszer egy ilyen eset is bekövetkezik, és úgy is lett, ilyen az élet. Aztán azt is végigcsináltam, Utasi atya ott állt mellettem, és lélekben erősített. Azt hiszem ezt a munkát csak úgy lehet csinálni, ha lélekben megerősödünk. Hiszem, hogy Isten mindig tudja, mi a szándéka velünk, ha engem erre az útra vitt, nem véletlenül tette.
