„Jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen vagy olyan számban és alakban történt összecsoportozása. Amannak van állandó pályaköre, melyen a vele összeköttetésben levő nemzetek sorában lassabban vagy gyorsabban, de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog; emennek kimért útai nincsenek.” (Kölcsey Ferenc)
A magyar nemzet közjogi egyesítése vasárnap valóban megtörténik. Állampolgársági eskünkkel hitet tettünk Magyarország mellett, most pedig együvé állott egészként leszünk részesei sorsa irányításában. Sokunk álma vált valóvá 2010 óta, ám a munka korántsem ért véget. Sőt, csupán a kezdetén állunk.
Fotó: Molnár Edvárd
Néhány héttel ezelőtti, pár napos magyarországi körutam során egy röpke pillanatra olyan benyomásom támadt, hogy a magyar nemzet közjogilag egyesült, de a fejekben nem feltétlenül. Látogatásom alatt régi osztálytársaimtól is ért csípős megjegyzés, hogy a külhoni magyarok és velük együtt más nemzetiségűek csak azért veszik fel az állampolgárságot, hogy a magyar útlevél által szabad mozgáshoz, illetve munkavállalási lehetőséghez jussanak. Volt, aki váltig azt állította, hogy az asszimiláció nem csak szükséges, hanem jó. A többségi nemzet oldaláról tekintve álláspontja megérthető, de a helyzetembe nem kívánt belegondolni, hanem a magyarságtudatomat inkább valamiféle trianoni neurózisnak nevezte. Másnap a szokásos „semmi bajom a határon túli magyarokkal” frázis után pedig volt, aki felrótta, hogy miért akarunk mi, külhoni magyarok a magyarországiak sorsa felett dönteni, amikor szavazatainkkal csak a határon belül élők életére vagyunk hatással, ezenkívül gőzünk sincs, hogy milyen rossz náluk a helyzet, és különben is, miért nincs joga másnak is levélben szavazni.
Az igazság az, hogy ezek a pofonok nem is fájtak annyira, mivel hiszem, remélem és tudom, hogy nem mindenki gondolkodik így. Úgy, mint 2004 után voltak magyarok, akik kiálltak mellettünk, városok, amelyek tiszteletbeli polgárokká tettek bennünket, most is sokan vannak, akik nem úgy kezdik velünk a beszélgetést, hogy: „Semmi bajom a határon túli magyarokkal, de...” Nem hibáztatom csípős megjegyzéseikért ismerőseimet, hiszen tudom, a sajtó nem igazán foglalkozott a külhoni magyarokkal, és azzal, miért is szavazhatunk levélben. A kampány során viszont újból politikai haszonszerzés céltáblájává váltunk, és egyesek ismételten ellenszenvet generálnak ellenünk, ahogyan azt tették 2004-ben is.
Van, aki azzal kampányol, hogy egyszerűen elvenné tőlünk az állampolgárságot. A külhoni állampolgárok szavazásáról egyesek úgy beszélnek, hogy a szimpatizánsaik számára szerzett jogunk antidemokratikusnak tűnjön, holott a választójog kiterjesztésével Magyarország az európai gyakorlatot követi, az Európai Unió huszonhét tagállama közül ugyanis huszonháromban (a többi között Franciaországban és Olaszországban is) az állampolgároknak lakhelytől függetlenül jár a szavazati jog. Azt hangoztatják, hogy csak az szavazzon, aki Magyarországon adózik vagy él. Jól van, legyen, ahogy akarják, ám akkor attól az embertől, aki elmegy Hollandiába néhány évre dolgozni, ott fizeti az adót, de Magyarországon van lakása, magyar állampolgár, el kell venni a szavazati jogát? Vagy a munkanélküliek sem szavazhatnak, mert nem adóznak? Vagy az adózás bizonyításához elég egy bolti nyugta? Ilyet mi is fel tudnánk mutatni. A levélszavazás a gond? Ugyan már, nem mehet el mindenki a külképviseletekre szavazni, hiszen nem lenne elég rá egy hét sem. A szavazás tisztaságát féltik? Antal József szavaival élve „tetszettek volna” jobb rendszert csinálni. Vajon akkor is ennyire ellenkeznének, ha a kormányváltásra szavaznánk?
Nem kell tőlünk félni. A Nemzeti Választási Iroda adatai szerint a levélben szavazó, névjegyzékbe vett választópolgárok száma összesen 195 341 fő, a becslések szerint pedig Szerbiából megközelítőleg 40 ezren szavaznak. Az arányokból az következtethető ki, hogy azok az emberek voksolnak, akik követik, hogy mi a helyzet Magyarországon, és ennek a fényében vállalnak felelősséget. Nem kell félni, szavazataink nem sok vizet zavarnak, kiváltképp, hogy egyéni jelöltre nem, csupán listára szavazhatunk. Nem a mi voksunk ad a FIDESZ-nek kétharmadot, vagy váltja le a kormányt. Részvételünk legfeljebb egy mandátumot jelent. Nem változtatjuk meg a törvényeket, nem vesszük el a munkát senki elől, és nem veszünk fel szociális segélyt, hiszen mi itt, a határokon túl élünk, dolgozunk, remélünk és halunk meg.
Magyar állampolgárok vagyunk, s mint ilyenek ugyanúgy jogaink és kötelezettségeink vannak! Különben is, bármennyire tagadjuk, az elmúlt évek, évtizedek során, Magyarország igen is számon tartott, gondoskodott rólunk, külhoni magyarokról. Igaz, a mindenkori politikai és anyagi lehetőségeihez híven, mikor így, mikor úgy. Lehet, hogy némelyikünknek ez kevés volt, de lehet, hogy a határ túloldalán pedig valakinek sok volt, hiszen amit nekünk adnak, azt ott valakinek a szája elől veszik el. A kettős állampolgárság megadása után e gondoskodás még nyilvánvalóbb és erősebb. Ezért gondoljuk itt sokan, hogy igen is jogunk, mondhatni kötelességünk beleszólni sorsunk irányításába, ha nem is a saját, de a szülőföldünkön maradni kívánó gyermekeink érdekében mindenképp.
Az állampolgársági eskütétel után többször felmerült bennem, hogy valami „még” hiányzik. Nem az útlevél, hiszen nem arra kell az állampolgárság, hogy utazgassak, vagy – ha törik, ha szakad, akkor is – külföldön vállalhassanak munkát. Nem kapni akarok Magyarországtól, hanem adni. A szavazással, azzal, hogy bedobom a levélszavazatom az urnába, adok. Nem anyagi javakat, hanem bizalmat, s bár nem a szavazás jelenti az állampolgárságot, mindenképpen kiteljesíti azt. Szavazatunk tehát nem hála, hanem – bárhogyan is alakuljon – nemzetünk jövője iránti felelősségvállalás és ígéretünk a megmaradásra.
