Azért választottam a fenti családi képet illusztrációként, mert a maga egyszerű természetességében azt a pillanatot tükrözi, amely talán mindannyiunk közös tudatában él: akár mi is lehettünk volna, akár holnap reggel indulhatnánk felfedezőútra, megtudni, hogy az általunk választott helyen és az általunk készített fészekben milyen meglepetés vár ránk. Ami csak ilyenkor történhet meg, mert mindenkinek csak ez az egyetlen gyerekkora van, még mögötte a család, még minden tekintet rá vigyáz.
Lényegtelen lesz a szegénység vagy a gazdagság: „Húsvét, verőfény, a Paltin lejtőin, ha a szellő a termálvizek kénes szagát eltereli, hullámokban omlik lefelé az ébredező rétek illata. Pochoriles konyhája felől is árad a csalánlevesé” – írja Bodor Ádám a Verhovina madaraiban.
Illatokból, ételekből áll az ünnep. Megpróbáljuk kitalálni egymás gondolatait, egymás ízlését és vágyait. Mit szeretnénk leginkább. Valami finomságot tenni az asztalra, készíteni valami személyeset.
Előbb azonban van még néhány elintézetlen dolgunk. Néhány családi szertartás, melybe csak mi tekinthetünk be. Nem emlékszem, hogy valaha is előírták volna, milyen legyen a húsvét. Csak gyerekszemmel tudom látni. Nem hinném, hogy ebből az élményből felnőni valaha is lehetne. Amíg önfeledt és játék, addig felszabadult. Most az ünnepnek erről az oldaláról írok.
A gyermekszemmel látás természetesen azt jelenti, hogy nem korhoz kötött. Megvannak még a leghalványabb emlékek is, aztán egyre árnyaltabbak és részletgazdagabbak lesznek.
Azt sem mondhatom, hogy nálunk ez volt a szokás, mert két egyforma húsvét sem volt. A családban a fészekrakás szintén ilyen személyes foglalatosság volt, csak a legszűkebb körre tartozott. Hogy a gyereknek hány évesen milyen fészekre telt a tudományából és fantáziájából, az is a családra tartozott. Aztán már mindenki egyre leleményesebb lett.
Ezt a jelenetet is a szabadban tudom elképzelni, mint minden ünnep legtöbb mozzanatát. Attól lesz eredeti, ha a természet is belelógatja a maga virágait. Ha a táj benne van a háttérben. Mintha ez lett volna a legtermészetesebb régen és most is. Ha van kert, az aranyat ér. Ha fel kell kapaszkodni a ház mögé a hegyoldalba, és a virágzó gyümölcsfák alá lehet fészket rakni, az már feledhetetlen lesz.
A fészek kuszasága és esetlensége is korfüggő volt, meg lehetett mosolyogni, de az is az ünnep része volt, hogy tavasz lett. Ugyan minek örüljünk, ha nem a gyermeki naivitásnak, amíg hisz abban, hogy csoda történt, kitalálták a kívánságait. A legszebb az, ami természetes és egyszerű, sallangmentes.
Kétségtelenül dekoratívak a virágüzletek ikebanái, de nem vinném haza őket. Nem állítanék össze semmiféle újságokból ollózott mesterségeset. Ha már csupán jelzésértéke lesz az ünnepen valahanyadik emeleten, az akkor is csak a természetből származzon: egy levél sziluettje egy hagymahéjjal festett tojáson. Az sem baj, ha másnak a bolti festék a szebb. Nyilván az az ünnep a legsivárabb, amely élménytelen.
Az idő is mindig másmilyen: „Pár nappal húsvét előtt történt. Erősen tavaszodott, de éjjelente még fagyott, nappal meg fújt a hideg böjti szél, pedig abban az esztendőben későn, áprilisban volt húsvét” – emlékezik vissza Oravecz Imre az Ondrok gödrében.
Az ünnepi alkalmak az érzékszerveinkre hatnak, ilyenkor összefonódik mindaz, ami a léleknek kedves mindazzal, ami szem-szájnak ingere:
a szem felel a fénynek
a fül zajnak zenének
a friss ujjbegy megint a
dolgok bőrét tapintja
az érzékszerv ahány van
boldog feltámadásban
vesz részt e foghatatlan
húsvéti fordulatban
mely sokszorozva hozza
a régit rendre vissza
(Csorba Győző: Húsvét)
A gyerekek húsvétjáról álmodtam című írásában Ágh István így emlékszik vissza: „Áprilisi húsvét volt, nem márciusi. Nem fújt hideg szél. Nemcsak a barkák virágoztak, bodzák rügyeztek, csalánok, vadhagymák, bürkök zöldelltek a kopár fák alatt, mikor a szelídkék ibolya a hideg szélben olyan könnyen megtalálható.
Már virágba borult az egész világ. Először a mandulások, aztán a kajszibarackok, cseresznyék, meggyesek, alma- és körtefák – lilásan, fehéren, rózsaszínűen álmodoztak a kedves napsütésben. Csak a diófák virága volt zöld, mert a hernyóhoz hasonlított.”
Ha a húsvétról beszélünk, az mindig a múlthoz kötődik. Szabó Magda írja Az ajtó című regényében: „Az megmaradt emléknek, hogy elmentünk a templomba, ott feküdt felravatalozva a halott Krisztus, a templom ajtajában aranyozott kosár várt, tele fosztott rózsaszirommal, aki belépett, megszórta szirommal Isten fia testét, míg el nem lepte a rózsaszemfedél. Később meghúztak valami külön lábon rengő kis harangot, a falu vénei álltak a haranglábnál.”
Az emléknek pedig nincs jelen ideje. Mert mint a legtöbb ünnep, elmúlik egy perc alatt.
