A hivatás iránti elkötelezettségről és mindenről, ami az újságírói létet meghatározza, a tőle megszokott módon – őszinte szerénységgel, néha kicsit elérzékenyülve, előtérbe helyezve egykori tanítóit, kollégáit, riportalanyait és nem utolsósorban az olvasót – beszél nyugalmazott kollégánk, Vojnits Tivadar pályafutása állomásairól.
Belépve Vojnits Tivadar otthonába már az üdvözlés, az első néhány elhangzott mondat után nem a topolyai családi ház ebédlőasztalnál ülünk a régi cikkek, könyvek, Kosztolányi publicisztikák tizenöt kötetének társaságában, hanem képzeletben a Magyar Szó egykori klubhelyiségében Újvidéken, Majtényi Mihály, Vébel Lajos, Gál László, Vukovics Géza, Kek Zsigmond, Bencz Mihály, Fehér Ferenc és a többiek mellett, talán ugyanannál az asztalnál. Megelevenedik egy letűnt világ klubhangulata, amikor még leültek egymással a szerkesztők, a lektorok, az újságírók, a nyomdászok, az olvasók megtárgyalni, elemezni, ha kell, jól megkritizálni, olykor még dicsérni is a lapot.
Az említetteken kívül itt van velünk a klubban Kosztolányi is, aki mindig is büszkén vállalta fel zsurnaliszta hivatását óriási harci hévvel megvédve a „szakmát”, például a Bácskai Hírlap 1906. február 4-ei számában megjelent Az újságírásról című cikkében is, amelyben elutasítja, hogy az újságíró mint író felületes volna. A „démoni vonzerőt” elemzi, melyet az újság az írókra és olvasókra gyakorol. Bodrogi Csongor az ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portálon idézi fel Kosztolányinak ezt a cikkét, amelyben ennek a vonzerőnek két okát állapítja meg: a jelenből szakítottságot, illetve az őszinteséget. Nem véletlenül van itt velünk az író szelleme. Tivadar pályafutására ugyanis mindvégig nagy hatással voltak Kosztolányi esszéi, cikkei, vitái, emberközeli ábrázolásmódja, őszinte gondolatai. Már beszélgetésünk első mondataiból kiviláglik, hogy háromszor annyi kérdés várna megválaszolásra, mint amennyit bele tudunk majd szorítani ebbe az oldalba: kezdve a riportkönyvtől, a Meredek utakontól a monográfiai munkákon át egészen a készülő önéletrajzi kisregényig, sajnos most azonban csak a Magyar Szó szerkesztőségében eltöltött évekre kell szorítkoznunk, hiszen beszélgetésünk apropója ezúttal a napilap hét évtizedes múltjának egy-egy pillanatának felidézése.
Mikor fogalmazódott meg az az elhatározása, hogy újságíró lesz? – szegezem az első kérdést a hetvennyolcadik életévét taposó nyugdíjas kollégának.
– Hatéves korom óta tudok olvasni. Már kora gyerekkoromban érdekeltek a könyvek és persze az újságok, én mindig valahogy a betű szerelmese voltam. Emlékszem, két kis könyvet kaptam Ködmön János római katolikus lelkésztől, aki talán már akkor meglátta bennem, hogy érdekel a betűk világa. Az egyik könyv Fáy AndrásÁllatmesék című könyve volt, a másik pedig Mikes Kelemen leveleit tartalmazta. A Magyar Szót az első számtól már gyerekként figyelemmel kísértem, olvastam. Először a sporthírek, a keresztrejtvények érdekeltek, majd később a többi cikk is. Főleg a vasárnapi számot szerettem nagyon. Hiányérzetem volt, ha véletlenül nem volt otthon újság. Újságolvasóként figyeltem azokat az embereket, akik a cikkeket írták. Majtényi Mihályt, Debreczeni Józsefet, Gál Lászlót, Vukovics Gézát, Vébel Lajost. Valahogyan én is kívánkoztam abba a körbe. Úgy éreztem, hogy nem vagyok írástudatlan ember, aránylag jó osztályzataim voltak az iskolában is magyar nyelvből, sokat olvastam. Kötődtem az írott szóhoz. Egyedül a rajz nem ment az iskolában, sőt annyira nem, hogy szerintem én vagyok az egyetlen, aki az algimnáziumban pótvizsgára bukott képzőművészetből. Ács József volt a tanárom, aki később jó barátom lett. Visszatérve az újsághoz: szerettem volna bejutni egy ilyen közösségbe, nagyérettségi után megpróbálkoztam és sikerült. Annak idején hetvenen jelentkeztünk egy pályázatra, és közülük ötünket vették fel. A Magyar Szónak volt egy legendás klubhelyisége, ahol mindenki megfordult, akinek köze volt az újsághoz. Egy kávé mellett elbeszélgettünk, este kártyaparti közben is főleg az újság volt a téma. Állandóan napirenden szerepelt az újságírás. Egymás írásait elemezgettük, és valahogy én ebben a környezetben nagyon jól éreztem magam. Ez 1960-ban volt.
Melyik rovathoz került?
– Ez egy érdekes eset. Vébel Lajos volt a főszerkesztő, akit nagyon szerettem, egy kiváló ember volt. Megkérdeztem tőle, hogy akkor én most melyik rovathoz fogok menni. Azt mondta: Várjál kisöcsém! Nincs itt rovatozás, majd beülsz oda hátra a korrektorok közé, majd korrektorként dolgozol, hogy meglásd, mi is van ebben a Magyar Szóban, azután majd meglátjuk. No, de félév elteltével átvezényelt más munkahelyre. Közben azért korrektorként is írogattam. Azután természetesen következett az úgynevezett olvasztókemence, az újvidéki rovat volt az. Onnan szalasztottak szét bennünket a városba. Közben azért én el-elkalandoztam. Elutaztam a szülőföldem felé, Bajsára is, hoztam innen is írásokat. Mindig az volt a vágyam, hogy emberek között mozogjak, hogy megismerjem őket, gondolkozásukat, munkájukat. Mindig is az ember érdekelt az újságírásban, a nagybetűs ember. Valahogy volt érzékem felfedezni, hogy valóban nagybetűvel írja-e valaki az embert, vagy csak úgy tesz, csak megjátssza.
Mi volt a legnehezebb azokban az időkben az újságírói pályán?
– Ha őszinte lehetek, azt kell, hogy mondjam, hogy belesimulni a mindenkori politikába, amivel mélyen soha nem értettem egyet. Azzal egyetértettem, hogy fejlődni kell, igazságosnak kell lenni, de azzal, ami történt körülöttem, nem tudtam kibékülni. Azért is hagytam kétszer, háromszor is abba. Nem bírtam..., hogy mondjam..., én szabad embernek születtem, és én az a típusú ember vagyok, aki amit gondol, azt meg is mondja. Tudtam, hogy lehet, hogy valakit megsértek vele, de nem rosszindulatból és nem gyűlöletből. A legnehezebb az volt, hogy belesimuljak egy olyan életvitelbe, amit nem tartottam helyesnek. Igyekeztem újságíróként megmaradni annak, ami vagyok: a jót becsülni, a nem jót elítélni..., én ebben nőttem föl. A belgrádi két év tudósítói időszak alatt, amit egyébként elismerésként éltem meg, az volt a legnehezebb, hogy hallgatnom kellett azt a sok üres dumát, amiről én tudtam, meg az én életutamon keresztül éreztem, hogy milyen sok igazságtalanság történik, nekem azonban onnan a pulpitusról mást mondtak. Mást akartak velem elhitetni. Nos ez volt a legnehezebb...
Újságíróként alkalma volt bejárni az akkori nagy Jugoszláviát. Bizonyára sok szép élménnyel is gazdagodott...
– Igen, beutazhattam az egész országot, mint ahogy egy dalban éneklik: a Vardartól a Triglavig. Egyik nagy élményem, amikor Tito elnök tett egy nagy körutat Dél-Szerbiában, majd Macedóniában. Milenkovics Szvetiszláv tévés kollégával kísértük végig ezt az eseményt. Szkopljéban ültünk a szerkesztőségben, és egyszer csak megszólalt a szkopljei televízió hangosbemondója, hogy: „Ti, magyar újságírók, engem most várjatok meg! Mindjárt jövök.” Mint kiderült, az ottani televízió műszaki igazgatója jelentkezett, aki görög származású ember volt, de a hazájában kitört zavargások idején Magyarországon talált menedéket, ahol tanulmányait is végezte, majd Svájcon keresztül valahogy Szkopljéban kötött ki. Kitűnően beszélt magyarul, nagyszerű ember volt, aki azután a szárnyai alá vett bennünket, és ő volt a házigazdánk. Ez egyik nagyon szép emlékem, amit megéltem pályafutásom során. Másik nagyon szép emlékem Szlovéniához, Lendvához és környékéhez kötődik, ahol bejártuk a magyarlakta vidékeket.
Milyen mértékben tudott bekapcsolódni az akkori Magyar Szó az ország tájékoztatási vérkeringésébe?
– Elmondhatom, hogy igen jelentős szerepet játszott. Számos példa volt arra, hogy más hazai lapok, tájékoztatási eszközöket megelőzve hoztunk le híreket. Személy szerint nekem is volt két esetem, amikor gyorsabban sikerült reagálnom az eseményekre, mint az ország legjelentősebb lapjainak. Egy alkalommal utaztam Belgrádból hazafelé. Velem utazott a Topolatrans akkori igazgatója egy gyűlésről, és elmesélte, hogy éppen aznap döntöttek arról, hogy megdrágulnak a viteldíjak. Gyorsan föl is jegyeztem a legfontosabb változásokat, és amikor hazaértünk, megírtam, leadtam. A Magyar Szóból értesült a Politika, a Borba, a Novosti is, az országos rádióállomások, hogy mikortól és mennyivel drágulnak meg a buszjegyek. A másik érdekes eset akkor történt, amikor Belgrádban dolgoztam, és akkor volt éppen egy nagy földrengés Romániában. Hazaértem, és amikor leülök, látom, hogy himbálózik a csillár. Nézek jobbra-balra, mozog egy-két tárgy a lakásban. Fölhívok néhány ismerőst, kérdezem tőlük, hogy észlelték-e ők is a földrengést. Sinkovits Péter volt akkor a főszerkesztő. Néhány telefonhívás után megtudtam, hogy mi történt a szomszédos országban, és egy tizenöt sorban megírtam, hogy Topolyán is érezték a romániai földrengést. Ebben az esetben is a Magyar Szóból értesült a többi média, hogy földrengés volt. Arra a jelentkezésemre abban az időben majdnem egy fél fizetés prémiumot kaptam a gyors reagálásért. Engler Lajos volt az ügyeletes, és ő javasolta ezt a kiemelt díjazást.
Az újságíró pozícióját tehát nem könnyen lehet behatárolni sem időben, sem térben...
– Nyitott szemmel és nyitott füllel kell hogy járjon falun-városon, a buszon, de még a kocsmában is. A kocsma, a vendéglő, a kávéház egyébként egy nagyon jó hely adatgyűjtésre. Legtöbbször nem is inni megy be az újságíró, hanem beszélgetni, találkozni az emberekkel. Oda vagy az öröm, vagy a bánat viszi be az embert. Több alkalommal egy-egy kávé mellett is jól el lehet társalogni. A topolyai községnek huszonhárom települése van, én ott mindenhol rendszeresen megfordultam. Rengeteg embert megismertem, mert azt kerestem az újságírásban, amint már említettem is beszélgetésünk során. Az egyszerű emberek rezdülései, lelki világa. Ez volt mindig, ami engem érdekelt.
Milyennek látja a mai vajdasági sajtót?
– Anélkül nekem nem nap a nap, ha nem lapozom fel a vajdasági újságok valamelyikét. Nagyon el vagyok keseredve. Sokszor találom szemben magam anyanyelvünk megcsúfolásával. Hiányzik a szerkesztőségekből egy anyaggondozó, aki odafigyelne a nyelvi, stilisztikai hibákra. A magyar nyelv egy csodálatos és gazdag nyelv. Jobban kellene bánni vele. Néha a téma megragadása is probléma, de mit mondjak, olyan a téma megragadása is, mint amilyen életet élünk napjainkban. Ezekért én nem akarok senkit bántani, csak megkérdezem, hogy ismeri valaki még Kosztolányi publicisztikáját, amit én még a kórházba is magammal vittem olvasni. Aki ezzel a szakmával foglalkozik, annak el kellene olvasnia, és akkor tudna úgy írni, hogy az jó, helyes és mindenki számára érthető legyen. Ne magának írjon az újságíró, hanem az olvasónak.
A hatalom talán sohasem igazán szereti, ismeri el az újságírót. Várt-e, kapott-e valamilyen kiemelkedő elismerést, díjat pályafutása során?
– Soha nem vártam munkámért semmilyen különösebb társadalmi díjat. Nem azért csináltam. Csak tettem a dolgom. Számomra a legnagyobb elismerés az még ma is, hogy amikor végigmegyek az utcán, szinte minden második ember köszön nekem, tisztelettel üdvözöl, és megáll velem beszélgetni egy kicsit. Ez az én Pro Urbe díjam...
